Timnek (Domhnall Gleeson) nincs szerencséje a lányokkal. Jelenlétükben hebeg-habog, leveri a cuccokat és könnyen félreérthető kijelentéseket tesz, ráadásul nem űz semmilyen menő hobbit, és unalmas szakmára készül (ügyvéd lesz), egyszóval olyan, mint Hugh Grant, csak messze nem annyira jóképű, ráadásul még a haja is vörös. Így aztán mikor édesapja (Bill Nighy) 21. születésnapja alkalmából azzal a hírrel lepi meg, hogy családjuk férfi tagjai képesek az időutazásra, eme képességét Tim arra használja, hogy végre becsajozzon. Masszív terv.

Tim Bevan producer szerint az Időről időre minden idők legkisebb időutazós filmje. És valóban. Főhőse nem kíván beleavatkozni a világ rendjébe, nem akarja megnyerni a lottó főnyereményét, nem áhítozik menő karrierre (látott ő elég filmet ahhoz, hogy tudja, mindez nem vezet jóra, másrészt apja is óva inti az ilyen tervektől), és még csak szíve választottja, Mary (Rachel McAdams) minden titkát sem akarja tudni, mint tette azt Bill Murray az Idétlen időkigben: neki csak egy ugródeszka kell egy jó kapcsolathoz, kiegyensúlyozott élethez, és végső soron a boldogsághoz. Simán rá lehetne hát vágni Richard Curtis filmjére, hogy biztonsági játékot űz az időparadoxonok, hurkok és ambíciók veszélyes csarnokában, de erről szó sincs, az Időről időre ugyanis egy nagyon ügyes, komplett és komplex tanulmány a párkapcsolatokról, családról, és - kapaszkodjatok - a boldog élet titkáról.

És rendkívül személyes film. Curtis a család fontosságáról kezdett el írni, mikor elsőként kézbe vette pennáját (illetve billentyűzetét), és a mű írása közben veszítette el mindkét szülőjét, ezért nem meglepő, hogy az Időről időre legalább akkora hangsúlyt fektet egy fiú és édesapja kapcsolatára, mint a szerelmi kálváriára. Tagadhatatlan, hogy Tim és apja kapcsolata idilli, jellemük alapossága, remekül megírt dialógusaiknak és színészi kvalitásaiknak köszönhetően viszonyuk mégsem tűnik csalókának, sokkal inkább irigylésre méltónak. Példaértékűnek. És talán Tim hozzáállása is naiv a kezében tartott hatalomhoz, de idővel te magad is rádöbbensz, hogy talán pont ő volt az, aki a legjobban használta fel azt.

Persze, vannak szabályok, melyeket nem szeghet meg: az Időről időre időutazói csak olyan helyekre és időpontokra utazhatnak oda és vissza, melyeket már megéltek, és melyekre pontosan és világosan emlékeznek. Szóval nem mehetnek vissza azokba az időkbe, amikor még nem éltek (hogy - Bill Nighy szavait idézve - megdugják Trójai Helénát), vagy amit még nem éltek meg, de ahogy öregednek, úgy lesz egyre tágabb a bejárható időintervallum, de van még egy szabály, amit szintén be kell tartaniuk, és amit sajnos nem árulhatok el nektek, mivel ez adja a film egyik legrámaibb fordulatát. A másikat pedig a mérlegelésből jön: egyszerre történik két fontos esemény az életedben, de csak egyiken tudsz változtatni.

Ahogy telik az idő, Tim egyre magabiztosabb, nem csak az időutazásban, de saját magában is: eleinte ügyetlenül használja tudományát, és cikibbnél cikibb helyzetekbe kerül, néha már-már az ellenszenv is felmerül vele kapcsolatban, pedig igazából arról van csak szó, hogy mindenki életében voltak jó és rossz találkozások és randevúk, jó és rossz pillanatok, és néha az időutazás sem elegendő ahoz, hogy ezeket kikerüljük. Mi több, azt sem lehet elérni, hogy valaki belénk szeressen, és arra Tim is nagyon gyorsan rájön, hogy egy párkapcsolatban kellenek a titkok, így tudományát csak addig használja, amíg el nem éri, hogy Mary megismerje őt. Szerencsére a film hamar túllép a "hogyan szerezzük meg a csajt" kérdéskörön, mi több, igazából kettejük szerelmének beteljesülésekor kezdődik csak el igazán. Rachel McAdams és bűbájos mosolya itt csak mellékszereplő. Ahogy népesedik a családja, ahogy egyre több felelősség nyugszik a vállán, úgy próbálja Tim egyre inkább arra használni tudományát, hogy ne használja azt. 

A megoldás varázslatos és intim, talán az egyik legjobb gondolat, amit hosszú évek óta romantikus filmben elhangzott (bocs, Richard Linklater). Igen, cizellált és szentimentális, eszményi és édes, de mint a legtöbb tanmese, univerzális és nagyon igaz.

Curtis a napokban azt nyilatkozta, hogy felhagy a rendezéssel (és inkább az írásra összpontosít), ami nagy hiba lenne, ugyanis fantasztikusan jól vezeti az amúgy kiválóan megírt figuráit (apró mellékalakok inkluzíve), az Őrülten hiányzolt is fényképező John Guleserian kamerájával bensőséges képeket fest, és képes gyönyörűen összefoglalni egy kapcsolat legjobb pillanatait (gondolok itt az egyetlen metróalagútban játszódó montázsra). 2013, a sci-fi éve, mondottuk vala, amiről időközben többé-kevésbé kiderült, hogy "a rossz sci-fik éve" lett, és az Időről időre sem menti meg a mundér becsületét, édes egyszerűen azért, mert ez a film nem (csupán) sci-fi, hanem sokkal több annál.

kövess minket facebookon és twitteren!