Senki nem tudja, mi okozta az apokalipszist: lehetett egy baktérium, egy vírus, vagy akár egy elszabadult radioaktív majom. A lényeg, hogy az emberiség java emberevő zombivá változott, a túlélők pedig egy óriási fallal körülvett telepre szorultak, ahol fogytán van az élelem.
R kívülálló. Egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, és nem tud megbékélni környezetével sem, ám amikor feltűnik egy új lány a környéken, a fiú szíve hirtelen megtelik melegséggel, és úgy érzi, végre van értelme kiszakadni a semmittevésből, és kezdeni valamit az életével. Romantikus pillantások, bájosan kínos első randik jönnek, meg persze szembesülés a szigorú apával, aki nem nézi jó szemmel azt, hogy lánya ilyen társaságba keveredett.
Nos, eme két film egy és ugyanaz: zombifilm és romantikus komédia - egyedülálló hibrid, amely még véletlenül sem elégszik meg az előzetesen kiosztott "Twilight zombikkal" titulusnál: annál sokkal életképesebb. R ugyanis élőhalott, aki az imént még agyvelőt szürcsölt, most viszont már olyan kapcsolatot szeretne létesíteni az emberekkel, melyet lehetőleg mindkét fél túlél. Sőt.
Jobb lesz, ha az Eleven testeket nem a hagyományos zombifilmeken szerzett tapasztalataiddal, illetve az általuk támasztott elvárásokkal közelíted meg, mert annak ellenére, hogy ez a film is azok toposzait lovagolja meg, nem csupán műfajban tér el tőlük, ezek az élőhalottak (feltéve ha hihetünk R belső monológjainak) ugyanis meglehetősen cinikus lények, korántsem azok az ösztönös és idővel a szó szoros értelmében széteső gyilkológépek, ahogy azt fajtársaiktól megszokhattuk: R például szeret gyűjtögetni, többek között hanglemezeket, melyeket meg is hallgat. Van haverja. Néha-néha még meg is szólal. De a lényeg: lemezeket hallgat, és még az ízlésvilága is rendben van. Ne kérdezd, hogy ehhez honnan szerez elektromos áramot, ez nem az a film, amely ilyen kérdéseket feszeget.
Egyrészről tehát magasról tesz a zombifilmek szabályaira, ugyanakkor egy-két ügyes trükkel ki is egészíti azok mitológiáját: az úgynevezett Csontikat, azaz az igazán bezombult zombikat ti is ismerhetitek az előzetesből, ők például érdekes toldalékkal látják el a zombik (többnyire nem létező) evolúcióját, ugyanakkor az is ügyes húzás - és ez már inkább hajaz a film fő áramvonalára, a beilleszkedési problémákra -, hogy R leginkább azért fogyaszt agyat, mert így jut emlékekhez és érzésekhez: olyan dolgokhoz, melyekkel alapból nem rendelkezik.
De mindenekelőtt az Eleven testek egy romantikus komédia, méghozzá a fiatalokra kihegyezett fajta, amely a főiskolás évek során megélt nagy szerelmeket karikírozza a maguk hormonális túltengéseivel és a másik nem felfedezésének szédületes élményével együtt. És mivel a kettősből az egyik fél történetesen élőhalott, így a morbid viszolygást elkerülendő Jonathan Levine rendező a humorra helyezi a hangsúlyt, arra a Fifti-fiftiben már kiválóan kamatoztatott humorra, amely egyszerre morbid és ártatlan.
Az Eleven testek könnyedén válhatott volna közröhej tárgyává, ám ügyes felütésének és ironikus körítésének hála nem csak azt éri el, hogy a néző elfogadja - a mondjuk ki - a nekrofiliát, de még a film egyéb következetlenségei felett is szemet huny, legyen az karakterbeli (miért fogadja el olyan könnyen Teresa Palmer karaktere egy zombi társaságát?) vagy a cselekményt érintő (hogy képesek a csoszogó élőhalottak előbb célba érni, mint a szupergyors Csontik?). A kísérlet tehát sikerült: a filmhibrid életre kelt, de miközben elnéztem némileg bátortalan, de szórakoztató lépéseit, azért mindvégig ott motoszkált bennem az a kínzó érzés, hogy egy valamivel mélyebb és merészebb megközelítés akár egy generációját meghatározó filmet is kitermelhetett volna.
kövess minket facebookon és twitteren!