Nem értem, Sam Raimi miért akar Tim Burton lenni, amikor neki is van saját nyelve. Mi több, miért akar késői Tim Burton lenni, a megfáradt, rutingyáros Burton, aki még mindig tonnaszám gyártja az észbontóbbnál észbontóbb látványtrükköket, csupán mindet láttuk korábban, méghozzá frissebb, szellemesebb kiadásban. Ez a film olyan, mint egy másolat másolata. Sőt olyan, mint Oz a film elején: szürke, fásult és kimódolt: hiányzik belőle a szellem, az őszinte báj, a gyermeki rácsodálkozás: van helyette gépies bűvészkedés, kötelezően feldobott, aztán gyorsan feledésbe merülő látványelemek, mindenféle izéket az arcodba hajigáló 3D, és az új Star Wars-filmeket idéző műanyag-pompa.

Ilyen hátterek előtt manifesztálódik az Óz-prequel - vagy ahogy nézőtársam mondta: a dreamquel, hisz az a régi-régi film csupán egy álom volt -, melyben a címszereplőt alakító James Franco az Oscar-díjátadós formáját hozza: többnyire olyan fejet vág, mint akit elvakít a sok vaku, meg aztán épp beüt az anyag... Legalább nem tűnik ki a naivaként kalibrált, helyenként féleszűnek tűnő boszorkány-trióból, akik egymás között is akkora lelkesedéssel konspirálnak, mintha nem élet-halálharcról lenne szó, hanem csak azon torzsalkodnának, hogy kié legyen az utolsó muffin a tálcán. 

Óznak elvileg az lenne a feladata, hogy megmentse azt a birodalmat, ahová kívülállóként csöppen (mert mindig ez szokott lenni..), ehelyett inkább a lányok szoknyája alá akar bejutni (persze csak képletesen, hisz mégis csak egy Disney-produkcióról van szó), vagy ha az nem megy, legalább felébredni ebből a tripből, mielőtt túl intenzívvé válik. De nem kéne aggódnia: a filmből hiányzik az izzás, az igazi kaland érzete, még annyi erő sincs benne, hogy legalább valami bölcseletet becsomagoljon a végére, amit a lurkók hazavihetnek magukkal, hisz végső soron Óz csak azt teszi, amihez ért: hatalmasnak titulálja magát, de csak olcsón és unottan trükközik. Mint az a film, ami róla szól. Visszasírom Burtont, a megfáradtat.

A film szinkronjáról itt írtunk.