- SPOILERMENTES -

John McClane Moszkvába utazik, mert a fia bajba került. De nem úgy van az, Jack (Jai Courtney) ugyanis a CIA-nek dolgozik, és nem különösebben örül annak, hogy a fater ott sündörög körülötte, mikor épp egy nemzetközi balhé kulcsfiguráját próbálja kimenteni a rá vadászó fogdmegek karmaiból. Persze, idővel aztán rájön, hogy a vén cowboy nagyon is jól jön a mentőakcióhoz.

Volt idő, mikor a Die Hard, vagy a még frappánsabb magyar cím egy átlagember hitvallását tükrözte, egy olyan figuráét, aki emberfeletti makacssággal kapaszkodott az életébe, és a rosszfiúk legnagyobb sajnálatára azon embertársaiéba is, akiket az említett rosszfiúk sodortak veszélybe. Nem lehetett tudni, hogy ezt a fickót mi tartja életben, de annál inkább érezni, és ezért emberek milliói voltak képesek vele azonosulni. Legenda született: olyan kitörölhetetlen ikon, aki még a váltakozó színvonalú folytatásokból is emelt fővel tudott távozni.

Egy darabig. Ma már ugyanis nyilvánvaló, hogy a Die Hard csupán egy franchise, egy portéka, amely az istennek se akar elpusztulni. Drágán adja a bevételét.

Szíve, lelke már nincs, csupán egy gépezet, amely gyorsabban, intenzívebben adagolja az akciót és a humort, de mindezt száraz precizitással, üresen: csak úgy, mint főhőse, akiből sajnos minden emberség, mi több, minden emberszerűség kiveszett: ez a John McClane nem ember, hanem egy terminátor. Már azt se lehet mondani, hogy rezignáltan vetné bele magát az akcióba, inkább unott monotonsággal teszi azt, mintha azt mondaná, nézzétek, gyerekek, én már annyi szart túléltem, hogy tudom, hogy nem fog rajtam a halál, nincs miért izgulnom, nincs miért véreznem.

Vér azért van, de csak módjával: egy egész toronyháznyit kell zuhanni, és egy komplett állványzatot le kell bontani ahhoz, hogy McClane feje kicsit bibis legyen. A reakció: menjünk még egy kört! Haha, vicces ez a fickó.

Mert az: miközben repkednek a golyók, McClane-nek be nem áll a szája - a nagy számok törvénye alapján ki is csúszik a száján egy-két míves beszólás, ugyanakkor kezdem megérteni, miért Jai Courtney-t, ezt a gránitarcú robotot állították mellé fiaként, ugyanis a fater olyan elánnal szórja rá az áldást, hogy az ember nem tehet mást, csak bezárkózik, befásul, és esetenként visszatámad, lomhán, szögletes mozdulatokkal, mint egy troll. A kémia ennyiben ki is fullad. De még mindig ez a jobbik eset, mert menetrendszerűen jön egy-egy vallomás, egy-egy "szeretlek fiam/apa" féle gyors éttermi édeskedés, és a végén Jack is kijátssza ugyanazt a kártyát, mint családjának minden eddigi tagja: újra felveszi a fater nevét, újra apának szólítja őt. Ezért megéri lerombolni egy fél országot.

Eme rombolásra jut némi cselekmény is, amely eleinte egy sokszor elhasznált mcguffin - egy terhelő bizonyítékokat tartalmazó file -, majd valami egészen más körül forog, miközben egy olyan húzásnak is helyet szorít, amely manapság oly trendi (spoiler lenne leírnom, de majd úgy is kitotózzátok). És kell is egy újabb mozgatórúgó, mert nem lehet, hogy a film főgonosza egy hülye fasz: arra a táncoslábú pribékre ugyanis, aki a film javában kergetőzik a McClane-kettősre, egyszerűen nincs jobb szó. Fordulatból ezen felül is akad néhány, főleg olyanokból, melyeket jobb nem visszavezetni, mert még azt találnád gondolni, hogy itt valakik valakit nagyon hülyének néznek. Ó, és szeretem az olyan kézenfekvő megoldásokat, mint amikor valaki csak egyetlen dolgot tud meg egy számára vadidegen metropoliszról, és ez a dolog később óriási hasznára lesz, és az is magától értetődő, hogy egy maffiózótól elemelt autó tele van nehézfegyverekkel, csak mert "olyan hülyék, hogy a csomagtartóban hagyják". 

Amúgy az akciójeleneteket többnyire pazarul realizálták: a pöccre hat métert repülő kocsik, vagy a G osztályos Mercivel (ami egy jó verda, na de mégis) lesodorható tankautó talán megmosolyogtató, és akik a negyedik résznél a fejüket fogták azt látva, amit McClane a Harrierrel művelt, azok jobban teszik, ha a film végén máshová néznek, de az akciók tényleg mívesek, helyenként már-már bámulatosak - példának okáért a film eleji autós üldözés beférhet bármely toplistára, és a végén is van egy-két nagyon szépen megcsinált robbanás. John Moore rendező viszont kénytelen elbújni a kaszkadőrcsapat háta mögé, mert amúgy semmi stílusa - az nem egyéniség, inkább otrombaság, hogy a Die Hard-filmek történetében ez az első 1.85 képarányú kaland (hogy jól betöltse az IMAX-vásznat!), és a kék-sárga színvilágot átszelő töméntelen lens flare is tegnapi újság. 

No de minden baj a McClane-robotra vezethető vissza, aki felkapja a fegyvert, lezúzza az ellent, és közben kétszer annyit bazmegezik, mint általában - csak hogy behozza az előző rész miatti lemaradást. Megy, tör és zúz: ellenfelet, autót, várost, de leginkább saját örökségét.

kövess minket facebookon és twitteren!