Mickey Cohen (Sean Penn), a bokszolóból lett gengszter mindenre ráteszi a kezét, és mindenkit eltapos, aki az útjába áll: egész Los Angeles a zsebében van, kivéve John O'Mara őrmestert (Josh Brolin), a nyakas ír zsarut, aki főnöke (Nick Nolte) javaslatára összeállít egy tökös gyerekekből álló csapatot, hogy gerillaháborút indítson Cohen ellen.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb talányával gazdagodhattam ma: vajh egy ilyen tehetséges és tulajdonképpen népszerű színi gárda vajon mit láthatott ebben a filmben? Mókát? Lazítást? Egy biztos, forgatókönyvet biztosan nem, mert érzésem szerint az nem is volt neki, maximum egy olyan, melyben sok a kép (sztoribord) és kevés a szöveg, mi több, azok helyét is javarészt linkek töltik be (ezt és ezt a jelenetet lásd ebben és ebben a filmben).

Mert nincs olyan gengszterfilmes klisé, nincs olyan akciófilmes közhely, nincs olyan western-sztereotípia, amely a Gengszterosztagban ne maradt volna érintetlenül. Ezzel nem is lenne olyan nagy baj, ha teszem azt, az egyik piff-puff közepére betoppant volna Tapraesett Tom, hogy szív alakban lyuggassa ki az egyik keménykalapos genyóarcot, csakhogy Ruben Fleischer (Zombieland) filmje olyannyira komolyan veszi magát, hogy nekem, nézőnek még véletlenül se sikerüljön szórakoznom.

Van itt, kérem, minden: vén pisztolyhős, aki átadja a stafétabotot, fegyvereket eldobó, pusztakezes leszámolás az esőben (oké, az egy szökőkútból esik, de akkor is esik), aranyszívű kurva, aki a főgonosz nője, de valójában a jófiúba szerelmes, mesterlövész, sebhelyesarcú, karcos hangon harsogó rendőrfőnök, stb-stb. Ami viszont nincs:

• gógyi: az hagyján, hogy egy túlbuzgó gengszter úgy megy előre, mint egy tank, de hogy maga, a gengszterosztag is pusztán a vakszerencsében bízva tapossa le az ellenfelet, azt nehéz dekódolnom, főleg hogy ezt a nem túl hatékony módszert az aggódó tekintetű Ryan Gosling még meg is kritizálja félúton, erre mi történik: ugyanezzel az elánnal menetelnek tovább egyenesen abba a csapdába, amelyről még egy vak is látja, hogy az - feltéve, ha a Mickey Cohen házába beszerelt poloskát nem csak este fél 8 és fél 9 között követik nyomon;
• jellem: poszterekről lekapart figurákat és beöltöztetett kirakatbabákat tologatnak ide-oda a filmben, és nem elég, hogy az átlagnéző egyfajta autodidakta kaszásként percekkel korábban ki tudja mondani, hogy kit mikor és hogyan ér utol a végzete, azok vígan és dalolva sétálnak bele a halálukba, s közben nem felejtenek el a családjukról beszélni és mindenféle önfeláldozó kijelentéseket tenni, hogy még véletlenül se érezd érzelmileg erőltetettnek azt, ahogy hamarosan lekaszálják őket;
• kreativitás: oké, a fenti két pont már elég rendesen kimeríti ennek hiányát, de ha a jellemek, dialógusok és értékelhető cselekmény nemlétét akcióval próbálják pótolni - mert abból viszont nem szenved hiányt a film -, akkor legalább azok felépítésében mutathatnának némi eredetiséget: ma már a lassítva kilőtt puskagolyó, a szétgépfegyverezett ház vagy a lassítva közeledő hősök háta mögött felrobbanó akármi látványa nem kábítja el az egyéb nívókra fogékony érzékszerveidet, épp ellenkezőleg.

És hogy miért is bukott meg ez a film Amerikában? Mert egyszerűen nem működik. Nem hinném, hogy bárkit is az aurórai lövöldözések tántorítottak volna el a jegyvásárlástól: ennek a filmnek az a legnagyobb baja, hogy rajzfilmes esztétikával dolgozik, ugyanakkor túlontúl véres - mert hát már az első percekben szétszaggatnak valakit -, és ez a két dolog elég rendesen kiüti egymást.