Jason Bourne feldöntötte az első dominót, amely az egész titkos szuperkatona-projekt lelepleződéséhez vezethet - feltéve, ha bizonyos szálakat nem varrnak el belülről előbb. Az egész hóbelevancot irányító Eric Bryer (Edward Norton) pedig pont erre ad utasítást: csakhogy nem számolt az Operation Outcome egyik érzelmi alapon működő (értsd: önmaga előtt megfelelni akaró) ügynökével, Aaron Cross-szal (Jeremy Renner), aki a takarítóakciót túlélve elhatározza azt, amit anno Jason Bourne: eltűnik a föld felszínéről. Ehhez azonban előbb le kell jönnie a szerről, amit kiképzése részeként szedett.

Az immáron franchise-zá bővült Bourne-trilógia azon ritka szériák közé tartozik, amely részről részre egyre jobb kritikai és nézői visszajelzéseket kapott. Hirtelenjében nem is tudnék még egy olyan trilógiát említeni (talán a Toy Story-filmek?), amely ezt utána tudta volna csinálni. Természetesen a Universal nem kívánt három résznél megállni, csakhogy a zseniális Csapda és a zseniálisabb Ultimátum mögött álló Paul Greengrass nem kért többet Bourne-ból, és vele együtt a címszereplő, azaz Matt Damon is lekoccolt.

Ilyenkor más stúdiók vesznek egy nagy levegőt, és szépen elpakolják az aktákat azzal, hogy 5-10-15 év múlva majd újraindítják új színészekkel, új direktorral és direktívával egy teljesen új generáció számára. De nem így a Universal: arra ösztönözték az eredeti trilógiát íróként jegyző Tony Gilroyt - aki időközben két Oscar-jelölést is begyűjtött a Michael Clayton szkriptjéért és rendezéséért -, hogy dolgozzon ki egy olyan tervezetet, amely a Jason Bourne által kitaposott utat követi, csak Jason Bourne nélkül.

Gilroy pedig egy olyan ötlettel állt elő, amely minden folytatás-gyártók álma: A Bourne hagyaték úgy képes tágítani a franchise univerzumát, hogy közben teljesen ugyanolyan marad, mint az előző részek. És ez egyszerre jó is, meg nem is. Mindenesetre Gilroynak és a Universalnak annyira tetszett az elgondolás, hogy az előbbi a rendezését is elvállalta annak a filmnek, melynek az utóbbi boldogan adott zöld utat.

A szomszédsrác álcája mögött megbújó "szenvelgő robot" imázst ügyesen kiteljesítő Matt Damon helyére a hasonló kvalitásokkal és jegyekkel (értsd: teljesen átlagos arcszerkezettel) bíró Jeremy Rennert nyerték meg, aki saját bevallása szerint kb. 10 másodpercig gondolkodott a felajánláson. Persze Renner Bourne-ja, bocsánat: szuperkatonája más, mint Damoné: az ő memóriájával nincsenek gondok, és szívesen tenné is a dolgát - habár az a filmből nem derül ki, hogy vajh képes lenne-e meghúzni a ravaszt, ha felülről azt mondják. Ugyanakkor a terminátoros kérdést elsunnyogó forgatókönyv vele is megteremti az érzelmi kötődést ezúttal azzal a gattacai vonallal, hogy a fickó messze nem tökéletes, de keményen dolgozik azért, hogy az lehessen; az ügyesen bekalkulált drogfüggőség-motívum pedig tovább segíti a figura földön tartását.

A Programhoz csatlakozó, múltjukat és jelenüket feláldozó katonákból ugyanis nem csupán fizikai és szellemi kiképzés farag tökéletes gyilkológépeket, hanem egy kémiai beavatkozás is, amely pszichésen stimulálja őket: csökkenti a fájdalomérzetet, élesíti az érzékeket, rásegít az érzelmi regenerációra, s nem mellesleg szerfüggővé teszi őket, méghozzá nem olyan szinten, amiről egy egyszerű elvonóval le lehet jönni. Ezért is keresi meg Cross dr. Martha Shearinget (Rachel Weisz), a tisztogatóakciót szintén túlélő doktornőt, akitől a kiképzés során a maga kis gyógyszeradagját kapta. Cross eredendően csak utánpótlást akar a szerből, aztán amikor kiderül, hogy ez nem megy, ráveszi a saját kétségbeejtő helyzete felett csak kamillázó nőt, hogy segítsen neki végleg lejönni a cuccról.

S innentől kezdve a film minden tekintetben Bourne-klónná válik, hisz míg az egyik fronton egy monitorokkal, telefonokkal és sürgő-forgó asszisztensekkel teli irodában süvöltöző öltönyösök próbálnak a menekülők nyomára akadni, addig az utóbbiak (egy környezetét bravúrosan kihasználni képes szuperkatona és egy kvázi kolonc) a hatóságok és rivális szuperügynökök elől spurizva bejárják a fél világot: az előbbi színtért komoly(nak látszó) dialógusok, az utóbbit csontrepesztő akciók és szédületes tempó kíséri.

És ebben nincs is hiba. Ugyan a fent jelzett leleményesség esetenként már feszegeti a hihetőség határait (például egy farkas felhasználásakor), de Renner meggyőzően aprítja az ellent és görgeti el az akadályokat; ugyan a tablettás játék néha fantasy-be illő fordulatokhoz nyúl (például egy jámbor doki felhasználásakor), de nem nélkülöz minden tudományos hátteret; ugyan Weisz esetenként kissé túl hisztérikusra veszi a figurát (például a hangszálai felhasználásakor), de ki tudja, te vagy én hogy viselkednénk a helyében; ugyan ezt a filmet tényleg láttuk már korábban, de ha bizonyos körülmények meg is változtak, még mindig jobb házon belül klónozni, mintsem ide-oda nyúlkálni mások ötleteit kifacsarva.

Igazából sajnálnám, ha a mese itt véget érne (márpedig a számokat elnézve ez az opció tűnik reálisnak), hisz a világ tágításával még lenne mit felfedezni, és persze, az lenne vágyaim netovábbja, ha Cross találkozhatna a széria névadójával, hogy együtt rohangásszanak tovább - lehetőleg nem csak háztetőkön.