a hetekben újra felütöttem a bourne-aktát - az első két részt dvd-n, a harmadikat tegnap este, moziban -, talán az egyetlen olyan franchise-t, amely részről-részre egyre jobb filmeket kínál. hollywood, jegyzetelj! egy jó folytatás mellőzi a "többet, nagyobbat" elvet, mert a remek első rész azért remek, mert mindenből pont annyi van benne, amennyire szüksége van. a "más megközelítés" sem túl kifizetődő (lásd "az én filmem sötétebb, komorabb, mint az előző epizód"), mivel a néző már korábban belélegzett atmoszférára vágyik, s azt sem szereti, ha ismerős hőse hirtelenjében egész máshogy viselkedik, más múlttal, más jelennel rendelkezik: volt, aki nem háborodott fel rick o'connell semmiből lett tetkóján a múmia visszatérben?
egy jó folytatás ügyel az egyensúlyokra, egy kiváló folytatás milliméterre pontosan betartja a status quo-t: arra törekszik, hogy ugyanazt a filmélményt nyújtsa, amit az előző film, s mégis újnak hasson. persze, ha a felütés még zsenge lábakon áll, ugyanakkor minden téren sikeres, akkor a folytatás hozzáértő kezekben valódi zászlóshajóvá nőheti ki magát. doug liman a the bourne identityvel () tesztelte magát és a közönséget: egy újfajta hőst indított útjára, akit úgy jellemezhetnék, "terminátor a szomszédból": egy modern harcmodort űző gyilkológép, aki matt damon kisfiús bájával és amnéziájából adódó sebezhetőségének köszönhetően pillanatok alatt vívja ki a nézők rokonszenvét. az első film színes-szagos móka volt rengeteg újítással, de robert ludlum poros eredetijétől nem nagyon elhajolva.
a folytatások tekintetében felejthetőnek mondható, de ez nem lenne fair vele szemben, hisz lefektette azokat az alapokat, amire paul greengrass intenzív szórakozást épített. a the bourne supremacy () az első film összes zavaró elemét likvidálta: eltűntek a bondos kütyük és mutatványok, bourne levetkőzte magáról a koloncot (spoiler: az egyszerre komikus forrásként és szerelmi szálként működő franka potentét), a történet pedig nem próbált meg túl sokat képzelni magáról. hétköznapibbá, egyszerűbbé vált, mintha a valóság szülte volna. mégis, hősét egyfajta misztikum övezte, amely egyenes arányban nőtt matt damon arcélének keményedésével. a titokzatos, mégis valósnak ható treadstone olyan szörnyet szült, amely a világ bármely pontján veszélyt jelent, de egyedül csak rájuk. a realizmus és szürrealizmus kellemes kettősséhez paul greengrass karfaformáló feszültséget párosított: kamerája soha nem pihen, fürge vágóollója azt sugallja, itt minden másodperc precízen, profin és nagymértékű hozzáértéssel lett megtervezve és kivitelezve. felületes néző azt mondja: "rángatózik a kamera", egy bourne-rajongó pedig azt érzi, ott van az akció eszeveszett forgatagának kellős közepén.
kevés rendező képes ilyen érzést kiköpülni egy kétdimenziós gyöngyvászonból, ám greengrass filmről filmre képes egyre több adrenalint csapolni a nézőkből, s a the bourne ultimatum () azzal teszi fel a koronát a trilógiára, hogy tulajdonképpen minden marad a régiben - a történet válik még szerényebbé, ami egy akciófilmnél egyáltalán nem hátrány -, csupán egyetlen tényező: a feszültség és annak minden vonzata lesz még elemibb. az év legjobb blockbusteréről korábban már írtam egy bőséges recenziót. véleményemet még a westend kilences termének folyamatosan szakadozó hangja és a meglehetősen gyermeteg közönség sem módosította.