csak egy tisztes mesterember képes arra, hogy ennyi alapanyagból ne moslék, hanem teszem azt, fenséges palócleves jöjjön. guiseppe tornatore viszont olyan ételt tesz le az asztalra, amit talán még soha nem ízleltél. hisz hol jön össze a legmocskosabb giallo a legvaskosabb melodrámával? hogy képes megférni a snuffot idéző explicitás a szemérmesen elforduló kamerával? és ha az egyik jelenetben a tőgyénél fogva cibálják meg az ember könnyzacskóját, akkor egy következő percekben mi ez a hideg távoltartás? és hogy lehet az, hogy ez az összevisszaság nem egyszerűen működik, de úgy magával ránt, hogy megemelem virtuális kalapom az előtt, akit nem bűvöl el.

tornatore ugyanis érti a dolgát. egy végtelenül egyszerű történetet bont ki - a ködös flashbackekben felvillantott csupasz testek már-már öncélúnak hatnak -, amely ráadásul trendkövető csattanót kínál (manapság a műfajváltás nem csupán megengedett, de szinte alapkövetelmény), ám az egyszerű vázra felépített, minden mozzanatában precíz cselekmény, az elképesztően dinamikus rendezés és a szereplők magnetikus játéka szinte kikezdhetetlenné teszi a mozit, pedig ha hunyorítasz, akkor olybá tűnhet, mintha csak egy hallmark házi produkciót néznél. aztán valaki magasba lendít egy ollót és egy suhintással kettévágja a műfaji biztonságérzetet.