az amerikai filmgyártásban ez a két fogalom ismeretlen. minden nap használják, de lövésük sincs arról, mit jelent. a mai két filmmel ez duplán bebizonyosodott.

az enchanted (2007) példának okáért a jól ismert disney-elemekből építkezik, mégsem egészen úgy csapódik le, mint egy klasszikus értelemben vett mese, amihez az egeres cég annak idején hajh, de nagyon értett. hisz az éneklős-táncos, mosolygós állatkás jelenetek, vastagon fogó alapigazságok és gyermekien egyszerű jellemek mellett az enchanted azért kicsit meg is szorongatja a hagyományokat, ami a shrek óta már-már alapkövetelmény. megfelelő finomsággal adagolva az önirónia bámulatos tud lenni, lásd a takaírító jelenetet patkányok és csótányok részvételével. deconstracting disney.

ez a része működik is a produkciónak, a mesevilágból new yorkba teleportált hercegnő-jelölt szerepét alakító amy adamset (talladega nights) pedig csak szélsőséges jelzőkkel lehet illeti. én például imádtam, de azon se csodálkoznék, ha sokaknál kiverné a biztosítékot. ugyanakkor a hollywoodi értelemben vett valóság és a mesék leegyszerűsített tisztánlátásnak ütköztetése megmosolyogtató konfliktuskákat okoz, de összességében ez is megbocsátható, hisz mégis csak egy disney-film elé ültem le, melynek végén még egy kifestett szemű sárkány is megjelenik.

a dan in real life (2007) című független mozival már nehezebb a dolgom. egyrészt rendkívül szerethető karaktereket mozgat (steve carell, juliette binoche, diane west: őket nehéz utálni), poénjai meg többnyire betalálnak - eltekintve a "ciki helyzet" kartotékból vett szituációs poénok túlzott sulykolásától, ugyanakkor cselekmény tekintetében a film erőteljesen gyengélkedik. böhöm nagy klisék között lavírozik, szinte sportot űz abból, hogy a még a címben is szereplő "real life" környezetet újra meg újra agyonvágja valami közhellyel. néha nem baj, ha a szeretet fényében fürdő figurák árnyékot is növesztenek, ezáltal válnak csak igazán emberivé. sajna ezt a film - főleg az utolsó félórában - emberesen elbukja, a guillotine-t azonban mégsem vettem elő a fészerből, mert hát kellemesen bódító érzés volt elmerülni a feelgood másodpercre pontosan érkező hullámaiban. a kellemetlenkedő képmutatást pedig a szőnyeg alá söpörtem. remélem, nem baj.