aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: a bestia [the relic] (1997) Takács Máté
2017. október 23. 16:10:00

Kategória: film 2 komment

Ha író –avagy forgatókönyvíró– lennék, nem agyalnék én se sokat a helyszínt illetően, amikor "kultúrszörnyet" terveznék rászabadítani gyanútlan szereplőimre. Mert hát mit tudna egy evolúciós abomináció magába szívni egy szépművészeti múzeumban? Bőre akár a pointilista festmények, szőre mint az ecset szálai? Ugyan. A közlekedési múzeum se a legjobb tipp, bár Stephen King autót és vonatot is hitelesen aggatott már figurái nyakába. Viszont az ősi rítusok, egzotikus élőlények és izgalmas terek ott egyesülnek, ahol Douglas Preston és Lincoln Child A megtalált ereklye című regénye játszódik: a természettörténeti múzeumban.

relic.png

A könyvből készült A bestiában is itt kezdi el a terrorba tett tárlatvezetését a Kothoga nevezetű mitikus lény reinkarnációja, amely a múzeum egyik kutatójának ténykedése és némi törzsi mágia révén kerül a chicagói épületbe. Életben maradásához jobb híján olyan hormonokat kell fogyasztania, melyeket a hipotalamusz termel; sok fejetlenséget helyez ez kilátásba, de hát ne várjuk, hogy egy rettegett fenevad 31 gr-es Sport szeleteket tömjön magába a múzeum előcsarnokában kihelyezett vending masinából!

Akik felveszik ezzel a bestiával a harcot: Dr. Margo Green, evolúcióbiológus, aki munkájához komoly összegre számít a múzeumtól, de ezt felfuvalkodott kollégája látszik megkapni – sejthetjük, ő nem él már túl sokáig. A másik figura pedig Vincent D'Agosta nyomozó, akinek cinikusságánál csak babonás rögzülései építik jellemét erősebben. Penelope Ann Miller és Tom Sizemore már 1996-97-ben sem tűntek olyan neveknek, akikhez a producerek foggal-körömmel ragaszkodnak, hogy ha ők nem, nincs film, mégis üdítő lehetett akkor is, és ma is őket látni a sokat nem követelő, de kétségtelenül megszolgált szerepekben. Mellettük Linda Hunt és James Whitmore gondoskodik róla, hogy legyen egy aggodalmaskodó múzeumigazgató (hiszen tudjuk: a baj akkor jön csőstül, amikor létfontosságú est esedékes az intézmény életében), illetve egy sokat tudó, jelen esetben kerekesszékhez kötött öreg tudós, aki elég nagy reszpekttel tekint a mítoszok felé ahhoz, hogy rémült jajveszékelés helyett csodálattal szemlélődjön a fenevad az emberi egészségre tudvalevően káros hatásokat kilátásba helyező feltűnésekor is.

A szereposztás tehát valahogy rendhagyó, de eltalált, a helyszín potenciális izgalmai változatos kihasználtságot produkálnak, ahogy a film vetítései anno: az alagsorban sok a majré, a termekben jobbára a kommandósok akadnak horogra, a férfivécében való hangtalan surranáshoz pedig barátunk a Jurassic Park T.rexétől kért tanácsokat, ez kétségtelen.

S ha már Jurassic Park: a Kothogát is Stan Winston és kompániája alkotta meg, több ember által mozgatott bábként, illetve akcióba lendülő szörnyként számítógépes technológia segítségével. A szöcskelábú, pókpofájú agyzabáló feltűnését nem sietik el: 80 perce megy a film, mire teljes valójában szemügyre veheti a néző, szóval aki ugrik a creature feature-ökre, és leginkább a creature-ért néz meg egy ilyet, alapos elvárásokat támaszt, mire lehull a lepel. A Kothoga javára írható, hogy nem igazán hasonlít egyetlen korábban –vagy azóta– látott filmes fenevadra sem, és úgy alapvetően, húsz éves távlatból jó az ábrázolása. Az a csúcsjelenet tényleg dicséri az alkotókat, amikor a néző számára tökéletes kameraállásban veszi fejét egy szerencsétlen flótás kommandósnak, viszont a végjátékban, amikor lángokat is animálnak mellé, hát, azért már más benyomást kelt.

Ilyen az egész: hol puszta (vagy pusztító?) szórakozás, máshol jellemző szörnyfilmes túlnyomakodás, viccesen kezdetleges tudományoskodással (jó kis komputerprogram, ami így kimutatja egy monszterből a..., de hát ők tudják, én nem), egész korrekt, az átlagot enyhén túlnövő szereplőkkel. Az eredetileg helyszínként szolgáló New York-i múzeum nem kért a filmesekből, s más intézményeknek sem tetszett, hogy ilyen olcsó célokra használnák épületüket, pedig hát ha valamivel lázba lehet hozni a gyerekeket, akkor az éppen az, hogy a múzeum sötétjében vérszomjas szörny les... így nem árt, ha nem szakadsz le a csoportodtól és nem nyúlsz a kiállítási tárgyakhoz!

A bestia persze nem bír semmilyen üzenettel. Itt még csak az ember által megbolygatott természet sem jön képbe, és senkinek nem kell feltétlenül lakolnia tetteiért. Amit halványan levonhatunk a látogatás végére érve (azon felül, hogy bennszülöttek leveséből lehetőség szerint ne fogyasszunk, miközben kántálnak), hogy az evolúció útjai kifürkészhetetlenek, az ember kiszolgáltatottsága pedig végtelen. A szörnyes filmek tárháza úgyszintén. Ennek sincs éppenséggel múzeumban a helye, de bolhapiacon rábukkanni túl lesajnáló képet festene róla. Szörnyű.

Címkék

kritika horror sci fi 1997 tom sizemore peter hyams penelope ann miller linda hunt adaptation 6csillagos the relic james whitmore

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr1013062250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ficus Cucis 2017.10.23. 21:21:39

komolyan érdekelne a forgatókönyvírók véleménye, hogy milyen szakmai indokkal hagyták ki a könyv 3. főszereplőjét, és messze legkirályabb karakterét, Pendergast ügynököt, aki azóta vagy egy tucat további könyv főszereplője lett a jelzett szerzőpárostól.

magyarul is megjelent az összes, a legőszintébben ajánlom mindenkinek, hogy szépen az eredeti kiadások sorrendjében rágja át magát a könyveken.

Sütemény1975 2017.10.24. 02:20:05

Nagyon szeretem. Egy igazi bűnös élvezet. John Debney zenéje sokat dob rajta.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása