Összeesküvés-elméletet gyártani szórakoztató dolog. Mármint egy filmet ezzel a címmel, amiben két nézőmágnes sztár játssza a főszerepet. És ha van két nézőmágnesed a jól szuperáló mágnesek korában (a '90-es években, mármint), minek bajlódni a többivel? Ilyen kérdéseket is csak manapság teszünk fel a nyári blockbusterek viszonylatában. Viszont manapság meg már nincsenek nézőmágnes sztárok. Ebből rakj össze valamit, Jerry!
Zavaros eszmefuttatás, de Jerry Fletcher, a paranoid taxisofőr azért biztosan feljegyezné magának, hátha kiszúr egy-két összefüggést mindez és a között, hogy hová lettek a felnőttekre pályázó thrillerek a csúcsszezon élvonalából. Brian Helgeland, aki az 1997 augusztusában bemutatott Összeesküvés-elmélet forgatókönyvét írta - és bő fél évvel rá Oscar-díjas lett Szigorúan bizalmas révén -, azóta is csak két kitérőt tett fiatalosabb irányba, a 90 felé közelítő Richard Donner pedig még három filmet rendezett, mielőtt nyugdíjba vonult, így nem is foglalkozhatott jelenleg dívó életkorigényekkel. És az említett sztárok? Mel Gibson és Julia Roberts is pályája csúcsán leledzett két évtizeddel ezelőtt, és az Összeesküvés-elmélet hol sajátos, hol nagyon is tipikus módon hasznosította vonzerejüket, amiből ma már csak kis méretű befőttesüvegekben őriznek valamicskét, gondosan, spájzuk mélyén.
Ám akkor egy ilyen felállással és egy ilyen sztorival egész raktárat fel lehetett tölteni. Szóval adott Jerry (Gibson), a kissé zavart, de éber fickó, aki minden utasát ellátja képtelenebbnél képtelenebb, éppen ezért nagyon is elgondolkodtató feltevéseivel, miközben a legbaljósabbakkal rendszerint bekopogtat az igazságügyi minisztériumban dolgozó Alice Suttonhoz (az ekkor még nem egészen 30 esztendős Roberts). A nő korábbi szívesség viszonzásaként fogadja rendszerint emberünket, de szavának hitelt nem különösebben ad. Mindez megváltozik, mikor Jerry valamire mégis rátapint, és együtt kell menekülőre fogniuk.
Gibson simán az egyik legjobb alakítását nyújtja ebben a filmben, és tette ezt egy évvel a Váltságdíj után, amiért Golden Globe-ra jelölték. Ha belegondolunk, kevés szerep jutott neki, ami ennyire hálás, mint Jerryé. Gond nélkül pereg ki belőle minden, amit a feladat magában hordoz: az üldözési mánia, a magabiztos bizalmatlanság és az őrület határa, no és persze az érzékeny gyámolító - mert hát a románc, vagy a románc lehetősége sem hiányozhat. És leginkább ezek szolgáltatják az Összeesküvés-elmélet érdekességeit, vagyis Gibson merőben szokatlan figurája, aki azért kellőképpen ravasz és meglehetősen ügyes ahhoz, hogy ne idegenítse el teljesen törzsközönségét, illetve a két főszereplő viszonyának korrekt, visszafogott kezelése, beleértve a végkifejlet alakulásait.
Máris a végkifejletnél tartunk? Akkor fékezzünk gyorsan: Helgeland megbízható volt abban, hogy ne csak egy ürügyet szállítson le Gibson és Roberts közös jelenésére, vagyis az alapvető thrilleri izgalmakat meg is szolgálja a sztori. Mindazonáltal amilyen nagy feneket kerítenek az egésznek, amilyen nagy dobásokra adna lehetőséget a felvezetés, ahhoz képest kevesebbel is beéri. Távolról sem volt újdonság már a '90-es években, de ez az évtized igazán magáévá tette a témát, amire kifutnak a dolgok, hiszen új világrend és változatossá váló agendák hívtak életre új hadviselési és politikai machinálási eszközöket. A szuperkatonák és az agymosott merénylők azért a köz mai tudomása szerint változatlanul írói szülemények.
S ha már írói szülemény, hát nem véletlen, hogy Robertsről kevés szó esett. Mert ő csak a Julia Roberts, akinek puszta jelenlétével kell megelégedni. Alice figurája, még ha túlzás is azt mondani, hogy más szereplők vonszolják végig a cselekményen, sosem kel önálló életre, s háttérsztorija is két könnycsepp elmorzsolására elég, mielőtt aztán az is Gibsoné lesz. Nem rossz a kis csavar, és amúgy nem rossz a komplett film sem, de szívből szeretni éppen úgy nem lehet, mint ezt a Jerryt. Mert oké, hogy van némi sütnivalója, de gyakran vehemensen adja elő magát. És oké, hogy körültekintő, de olykor csak az időt húzza.
Amellett, hogy esetenként nem tudja, milyen iramban kellene telnie egy 130 percnyi szeletének, az idő, mint tudjuk, meg is szépíti a dolgokat. Ennek engedve leszögezendő, hogy dacára az elméleti hézagoknak és a gyakorlati megbicsaklásoknak, szomorú hiányt okoz manapság az Összeesküvés-elmélethez hasonló filmek mellőzése. Nem lenne piacuk? Nem lennének sokat ígérő sztárjaik? Mindenre ki lehet találni egy elméletet, én csak arra esküszöm meg (kockáztatva, hogy aztán egy nyirkos betonszobában találjam magam, reflektorfénnyel a képemben), hogy ezt azért még mostanság is simán tudnák, amit akkor tudtak.