- SPOILERMENTES -

Két évtizede, hogy a Föld megküzdött az idegen betolakodókkal, és a globális fenyegetés egyesítette fajunkat. Ezáltal eltűntek a nemzetek közti torzsalkodások, így az emberiség nagyobb fokozatra kapcsolva energiái javát a kutatás-fejlesztés és az innováció szolgálatába állíthatta. De a kerek évfordulóhoz érve lassacskán aggasztó jelek tűnnek fel a világbéke harmóniájának horizontján: a semmiből jövő technikai zavarok alakulnak ki a nemzetközi Holdbázison, az utolsó földi háború veteránjai hirtelen leküzdhetetlen pszichikai viszolygást éreznek tudatuk mélyén, és az 51-es körzetben is megmagyarázhatatlan folyamatok veszik kezdetüket.

Szeretem a jó sci-fit, tizenévesen anno egy időre mélyen beleástam magam. Nem is, inkább így mondom: a jó sci-fit szeretem, mert abba érdemes az embernek beleásnia magát. A függetlenség napja: Feltámadás viszont nem jó sci-fi, sőt megkockáztatom, hogy minden idegen és űrhajó ellenére egyáltalán nem sci-fi. Sokkal inkább Roland Emmerich rombolás-szimfóniája, amiben a tudományos-fantasztikus címke csak egy hatékony blöff, melynek vázára felhúztak két órányi látványorgiát. Persze egy folytatásban mindenben magasabbra kell tenni a lécet, hiszen a nyilvánvaló lopásokon filmtörténeti előképeken túl a nézők automatikusan a védjegyként és referenciaként kezelt elődhöz mérik a második menetet. De a magasabbra tartott léccel a kezükben az alkotóknak nemcsak álldogálniuk kell a napon, hanem meg is kell ugraniuk azt - ami itt nem sikerült. A húsz évvel ezelőtti A függetlenség napjában pont a popkulturális kikacsintásokat és az öniróniát kedvelem mind a mai napig, amelyek elvitték a hátukon a nevetséges történetet, és feledtették az ordítóan bántó tudományos-technikai ostobaságokat.

A Feltámadásban az előbbi két tényezőnek viszont nyoma sem maradt: egy átlagosan gyenge történetet kapunk a képünkbe, benne egy tucat statikus és unalmas szereplővel, akik a legutolsó pillanatig bután, esetleg harciasan pislognak a kamerába, miközben zavarba ejtő közhelyekben beszélnek. Majd elmennek csatázni. Az idei és a 96-os központi figurák közt kiépített családi szálak ráadásul nem a megértést teszik könnyebbé, vagy a sztori fonalát erősítik, hanem jóval inkább ramaty, szappanoperás bukét kölcsönöznek a végeredménynek. Mindezen jellemzőket gagyi, humorosnak szánt beköpések, illetve a tömény romboláshegyek hivatottak eltakarni - mely utóbbiak szívdobogtatóan szemet gyönyörködtető voltukon túl valószínűsítik, hogy Emmerich direktor öltözőjének a falán ez a tacepao állt: "Nagyobb, gyorsabb, halálosabb". Ennyiből persze egy nyárközepi blockbustert könnyedén össze lehet rakni, de ennél többhöz némi kreativitásra is szükség lett volna. Pont, ahogy a régi egeres-feltalálós vicc mondja: "se dió, se mogyoró", vagy hogy inkább magából a filmből idézzek egy mondatot, kissé megcsavarva: "Húsz évük volt erre a forgatókönyvre, de ez így kevés lesz".

A félreértések elkerülése végett: a Feltámadás nem rossz film, egyszerűen csak összecsapottnak érzem. Ha többet kalapáltak volna a forgatókönyvön, ha figuráit kicsivel életszerűbbre írták volna meg, ha nem közepes színészekkel töltötték volna fel a szereplőgárdát, akkor nemcsak emelgetni sikerült volna a lécet, hanem egy jó folytatás is kerekedhetett volna ebből a hóbelevancból. Mindez persze nem zárja ki, hogy a moziba járók jót szórakozzanak a pénzükért, hiszen a gondtalan kikapcsolódás sokat megér. Sajnos nálam ez utóbbi faktor működését a film határozottan megnehezítette, mert szinte végig csak szemkápráztatást tapasztaltam, említésre vagy megjegyzésre méltó élményt pedig alig. A részekre bontott végeredmény tízes skálán értékelve tehát: sztori: 3, szereplők: 0, izgalom: 0, látvány: 9. Számtani átlagot számolva ez igen gyatra végeredményt adna, úgyhogy inkább aeonfluxosan fogalmazok. A függetlenség napja: Feltámadás közepesen gyenge teljesítményt nyújt, ami éppen öt csillagra elegendő. Roland bátyám, kérlek, ne csinálj harmadik részt! Soha.

Kövess minket facebookon és twitteren!