- SPOILERMENTES -
Marguerite Dumont (Catherine Frot) a múlt század húszas éveinek Franciaországában élő jómódú asszony, aki a zenének szentelte életét. Barátai körében gyakran szervez privát koncerteket, amelyeken hivatásos zenészek és énekesek mellett ő is fellép, és klasszikusokból álló kedvenceit megosztja a társasággal. A bökkenő csak az, hogy a hölgy egy-egy dalban vagy áriában ritkábban találja el a kiéneklendő hangot, mint részeg ember a bejárati ajtó kulcslyukát.
Opportunista módon a nőt sem férje – a fellépések alkalmával otthonról elmenekülő George (André Marcon) –, sem pedig a környékbeli polgárokból és párizsi bohémekből álló hallgatóság nem szembesíti a valósággal. Madame Dumont szűk körben "sikert" arató előadását látva Lucien Beaumont újságíró (Sylvain Dieuaide), és barátja, az avantgárd művészkörökbe bejáratos Kyrill Von Priest (Aubrey Fenoy) szelíden meggyőzi a hölgyet, hogy hangját számára eleddig ismeretlen, ám az újszerű megoldásokra nyitott publikumnak is meg kell ismernie. A párizsi lokál tömény dadaizmusban tobzódó performance-a könnyen borítékolható botránnyal ér véget, főhősnőnket ennek ellenére a színpadi jelenlét deleje olyan erővel kezdi magához vonzani, mint lepkét az égve felejtett villanykörte. Így ébred tudatára annak, hogy "művészi pályája" következő meghódítandó állomásának egy, a fővárosban adandó egész estés komolyzenei koncertnek kell lennie. Célja elérésének érdekében nem rest a legendás hírű operaénekestől, Atos Pezzini mestertől (Michel Fau) leckéket venni.
Xavier Giannoli gyors felütésű, ám lassan kibontakozó két és negyed órás filmjének első felében hagyja, hogy a néző csak találgasson Marguerite képességeit és indokait illetően. A hölgy tényleg képtelen megítélni saját kvalitásait? Valójában hallja vagy sem, hogy éneke fülsértően fals? Elszántsága hátterében vélelmezett tehetsége utáni patologikus-mániákus sóvárgás húzódik meg? A nézőben mindegyik kérdés felvetődik, ráadásul egy bármilyen akadályon átlendülő, önmagában vakon bízó egyéniséget nagyon nehéz őszintén, de a megbántás szándéka nélkül az illúzióival ellentétes realitással szembesíteni. A második órában viszont lassan körvonalazódnak a valós problémák, miáltal a bohózat apránként drámába vált át.
Az író-rendező Giannoli Dumontné történetében jól ragadja meg filmje főalakjának tragikomikus vonásait, és akkor sem esik túlzásokba, ha a figura mélyebb mozgatórugóit kell kibontania. A tökéletlen hangban azonban hiányosságokkal is találkozunk. A főszereplőt ideális hangképzésével látványosan ellenpontozó Hazel (Christa Théret) történetszála elnagyolt, amitől elhanyagoltnak tűnik. A történetet működésbe lendítő Lucien és Kyrill indítékai gyakorta feltűnően átlátszóak, alakjuk viszont felületesen kidolgozott. A két óránál is hosszabb filmidő az események ábrázolására több mint elég, 30-35 perc kihagyásával könnyedén feszesebbre lehetett volna vágni.
Marguerite-ot valós személy, a múlt század első felében élt amatőr szopránénekesnő Florence Foster Jenkins ihlette, akinek bemutatóira csak meghívóval lehetett bejutni. Fellépései pozitív hangú recenzióit javarészt ő maga vagy közeli barátai írták, a korabeli lapok hivatásos zenei publicistái sosem foglalkoztak vele. Kritikusai gyakran vetették szemére énektudása hiányát, amire rendszerint azt válaszolta, hogy: "Azt azért senki sem állíthatja, hogy ne énekelnék".
Az "annyira rossz, hogy az már jó" esete napjaink zenei világában sem ismeretlen: elég, ha az American Idol harmadik évadában Ricky Martin She Bangs-ének rémes előadásával feltűnő, és egy évtizede kappanhangjával érvényesülő William Hungra gondolunk. A fiatalember sikerei csúcsára érve olyan társszerzőket mondhat magáénak, mint Björk, Oprah, vagy II. János Pál pápa.
Xavier Giannoli tizenegyedik mozgóképe egy többé-kevésbé jól, ám kisebb botlásokkal vászonra vitt szatíra, melynek sztorija a forgatókönyvíró-rendező 2006-os Amikor énekes voltam című mozijának pontos ellentéte. A szereplőgárdából kiemelkedik a Marguerite-et megformáló Catherine Frot alakítása, és bár a többiek sem teljesítenek gyengén, a túlságosan hosszúra nyújtott történet a néző türelmét helyenként próbára teszi. Aki pedig Florence Foster Jenkins pontosabb ábrázolására vágyik, annak már csak 2016 augusztusáig kell párat aludnia, amikor is a mozikba kerül a Meryl Streep-Stephen Frears párosnak az önjelölt primadonnáról készített biopicje.
Kövess minket facebookon és twitteren!