- SPOILERMENTES -

Mi a helyzet abban az esetben, ha a dolgok kicsit másképp alakultak a teremtés kezdete óta, mint ahogyan azt a Szentírásból ismerjük? Vagy még inkább: mi van akkor, ha a Biblia téved Istennek az emberiséghez való viszonyában, és életünknek sokkal inkább része a Mindenható, mint gondolnánk? Ez a kiindulópontja a Jaco Van Dormael rendezte ontológiai, polgárpukkasztó humorú szatírának.

Isten (Benoit Poelvoorde) kedvenc városában él, és nagyobbik gyermeke már rég kirepült a családi fészekből, ezért mindennapjai kislánya és felesége (Yolande Moreau) társaságában telnek, mindörökké. Hogy a szürke hétköznapokba színt vigyen, idejének zömében teremtményei életével foglalkozik, egészen addig, amíg váratlan események akasztják meg rutin uralta életvitelét. Tízéves lánya, Ea (Pili Groyne) szűkösnek érzi hármójuk közös terét, és lelécel otthonról, hogy önálló életet kezdjen.

Ám mielőtt a nagyvilág felé venné útját, borsot tör sótlan és gonoszkodó atyja orra alá, amely tette az emberek megszokott világát is a feje tetejére állítja. Ea önállósodásának útján nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy bátyjához, JC-hez (David Murgia) hasonlóan tanítványokat gyűjtsön maga köré, és a segítségükkel megírja a legújabb, egyben a legutolsó testamentumot. Ha ennyi nem lenne elég a szomorédes komikum kibontásához, akkor még tegyük hozzá a történet ettől a ponttól firtatott fő topikját is: mit tehetünk akkor, ha pontosan tudjuk, hogy még mennyi idő adatik meg nekünk a földi lét során?

A kérdésre adandó válasz nyilván annyiféle, ahányan vagyunk, így Van Dormael filmje az emberi reakciók széles skáláját mutatja be, a visszafogott belenyugvástól kezdve a dühös értetlenségen keresztül egészen a felszabadult, józan számítást semmibe vevő viselkedésig. Hogy nemcsak egy izgalmas felvetés kapcsán vicces húrokat pengető "szabvány" komédiával állunk szemben, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindezt pörgős jelenetekkel, nem egyszer a Monty Pythont, illetve Douglas Adams-et megidéző bolondos, de egyben szomorkás, vagy időnként éppenséggel az abszurd határát feszegető komikum segítségével meséli el.

A Legújabb testamentum fő erénye a befejezésig kiapadhatatlan ötletek egymásutánja, mellyel fenntartja kiváló ritmusát, amit ráadásul mindvégig kitűnően ellenpontoz melankolikus filmzenéjével. Emellett ügyesen egyensúlyoz a harsányan felvezetett képtelenség, a szívszorító érzelmesség és az örömteli játékosság szűk mezsgyéjén. Mindezek együtt adják ki a jelenetek helyzetkomikumát, illetve dobják fel a labdát egy-egy, a szereplőkből kibuggyanó tömör egysoroshoz.

Azt persze senki sem várhatja el, hogy egy filozofikus indíttatású történet tudományosan megfogalmazott és -indokolt állításokban kristályosodjon ki, mert szellemes megjegyzésnek álcázott coelhoista álbölcselkedés ugyanúgy becsúszik a szűk kétórás filmidő alatt, mint a tőle távol eső, későbbi fejtörésre érdemes gondolat. Harsány röhögésre ingerlő humorában akadnak visszatérő poénok, melyek jó érzékkel nem erőltetettek, hanem ismételt felbukkanásuk pont felerősíti hatásukat. A mókázásnak a sztoriban alapból jelen levő drámai vonásokkal ugyanakkor az "egy sima-egy fordított" mintázatot követő váltakozása a néző intenzív lelki rezonálásának okozójaként a vászon eseményeivel való azonosulást könnyíti meg.

A Testamentum felnőtteknek szóló, teologikus dramedy, ami az elkerülhetetlen vég tudatában élő embert gyarlóságának és esetlenségének felmutatásával a hátralévő napok teljes értékű megélésére készteti. Hogy ki-ki pompásan sikerült, biztos rendezői kézzel levezényelt szerzői darabnak, vagy inkább infantilizmusba csomagolt és saját köldöknézésébe belefeledkezett, jelenetblokkokra szétcsúszó művészkedésnek érzi, az természetesen ízlés és hangulat kérdése – én a kettő közül az előbbit láttam meg benne.

Kövess minket facebookon és twitteren!