Al Pacino idén 75 éves, ez adta az apropóját az ezúttal összeállított toplistánknak, ami a szerintünk legjobb filmjeit sorolja fel az alakításai alapján. Bár az elmúlt, cirka húsz évben csak egy-egy alkalommal villantotta meg azt a zseniális tehetséget, amiért milliók rajonganak érte, évtizedekig meghatározó figurája volt (Új-)Hollywoodnak. Nem éppen kiugró, 170 centis testmagasságával ő maga sem átallott sosem viccelődni mind civilként, mind a vásznon (lásd például A szerelem tengere, eredetiben Sea of Love nyitóakcióját 1989-ben), de ebben az időszakban akármelyik szerepében valóságos óriásként tündökölt, akár bűnöző, akár bűnüldöző gúnyáját öltötte magára. A Danny Collins idei, joviális középszere után a nagy visszatérés még várat magára, és örök reménykedőként csupán egy apróságot említek a kétkedőknek: emlékeztek még Jessica Tandy-re és a 90-es években forgatott darabjaira?

Ez a bejegyzés ráadásul azért is különleges, mert a blog 10 éves jubileumán visszavonult alapítónk, Zalus két filmhez is készített leírást, ami talán enyhülést hozhat a frappáns sorait hiányolóknak. A lista után szavazhattok annak elemeire, a különvéleményeket pedig természetesen várjuk a hozzászólásokban!

A rövid leírások esetenként SPOILERESEK.

10. Madárijesztő (Scarecrow, 1973) 17 pont

Hasonlíthatnám az Éjféli cowboyhoz a tisztes polgári társadalom peremén hányódó két figura kalandjait, akik minden voltak már, csak akasztott ember nem – ne feledjük: a fiatal Pacinót nem tartották jóvágásúnak, sztármatériának a Keresztapa készítői –, ám Jerry Schatzberg szomorkás, tág láthatárú filmjében a mogorva, kontrollmániás, frissen szabadult fegyenc (Gene Hackman) és a kisfiús mosolyú matróz (Al Pacino) számára egy saját autómosóban ölt testet az amerikai álom. Mint road movie-hoz illik a furcsa pár ("odd couple") barátsága, illetve a vidéki Amerikán át megtett út mindkettejüket kitörölhetetlenül átformálja – mi több, keserédes kommentárral szolgál a lassan véget érő hippikorszakhoz. (KE)

9. Carlito útja (Carlito's Way, 1993) 18 pont

A Carlito útját sokan A sebhelyesarcú nem hivatalos folytatásának tekintik, hisz egy alternatív univerzumban simán elképzelhető az, hogy Tony Montana nem élete csúcsán gyakorol bűnbánatot, hanem csak néhány évtizednyi börtönlét után találkozik a teremtőjével (mert hogy találkozik vele, az már a Carlito intrójából is kiderül), de ez a film mégis más, mint Brian De Palma és Al Pacino korábbi közös gengszterkedése: érettebb és érzelmesebb, egy megváltástörténetbe csomagolt szerelmes dráma, amely nem csupán a rendező igen illusztris karrierjének talán legfeszültebb jelenetét (és Sean Penn göndör fürtjeit) kínálja, de Pacino egyik legszerethetőbb, ezért legkövérebb könnyekkel búcsúztatott figuráját is. (ZF)

8. Szemtől szemben (Heat, 1995) és Portyán (Cruising, 1980) 19 pont

A film, amire nem kizárólag a method acting hívei vártak eonokat. Igaz, bő 20 évvel korábban A Keresztapa 2 már összehozta a korszak legnagyobb riválisait, Szemtől szemben, közös jelenetben csak 1995-ben láthattuk Robert De Nirót Al Pacinóval. A hosszában is epikus, (már megint) valós eseményeken alapuló bűndráma mind a 173 feszült percében mesterien szórakoztat, miközben több szálon mozgat rengeteg élő, lélegző, valós motivációval rendelkező karaktert – nem utolsósorban az utolsó mellékszerepben is ismert arccal. Az égető kérdésre, miszerint a két színészlegenda közül melyik áll közelebb a szívemhez, a képsor ad választ, amiben Hanna hadnagy megnyugtatja Waingro áldozatának édesanyját. Az a tekintet többet mond a világ állapotáról bármelyik szónál. (RG)

A rossznyelvek szerint maga Pacino is szeret megfeledkezni William Friedkin nyugtalanító slasheréről, a Portyánról. Nem csoda: a hetvenegynéhányban, New Yorkban valóban megesett darabolós sorozat-, illetve meleggyilkosságok vászonra adaptálásakor a dokumentumfilmesnek indult rendező nem kímélt sem főhőst, sem nézőt. A csalinak szánt, zöldfülű és heteroszexuális Steve Burns közrendőrrel együtt merülünk alá a forgatás helyszínére, a maffia által, a vágóhidak közt üzemeltetett melegbárok (al)világába. (A statisztákat a törzsvendégek közül toborozta Friedkin, és úgy instruálta: tegyék, amit csak tenni szoktak.) A klubokban bömböltetett Donna Summer és Bee Gees helyett azonban jóféle amerikai punk szól; a város csúnyábbik oldala csak a díszletet szolgáltatja az Ördögűzőnél és a Taxisofőrnél semmivel sem kevésbé nyomasztó, hideglelős, ambivalens atmoszférájú filmhez. (KE)

7. Egy asszony illata (Scent of a Woman, 1992) 20 pont

A remake, ami meghozta a várva várt Oscart. Az általánosan elfogadott vélemény szerint nem akkor és nem azért kapta Pacino az aranyszobrot, amikor és amiért kellett volna. Ha rosszmájúak vagyunk, az ettől függetlenül zseniális alakítása nélkül egy parttalan nyáltengert látnánk az akkor még fényes jövő előtt álló Chris O'Donnellel, a már akkor tenyérbemászóan szenzációs Philip Seymour Hoffmannal, és egy valóban feledhetetlen tánccal. Ha még rosszabbak, azzal együtt is ez történik. Felmerül a kérdés, hogy a díj és a filmtörténeti, dupla jelölés – ugyanebben az évben a férfi főszereplő kategóriája mellett a Glengarry Glen Rossért Pacino mellékszereplőként is a Filmakadémia legjobb ötje között volt – hiányában emlékeznénk-e egyáltalán erre az alkotásra? Érdemes megnézni az eredetijét (A nő illata, azaz Profumo di donna, 1974) Vittorio Gassmannal, Dino Risi rendezésében. (RG)

6. Glengarry Glen Ross (1992) 21 pont

Lehet, hogy Alec Baldwin párperces cameója lopta el a show-t, és Jack Lemonn prezentálja a legdurvább átalakulást, mégis az alakításáért Oscarra jelölt Al Pacino Ricky Romája az, aki a legjobban belemászik a bőröd alá James Foley lelketlen ingatlankufárokról szóló drámájában. A Glengarry Glen Ross talán a legjobb példája annak, hogy a modern fogyasztói társadalomban az eladók mennyire képesek lemenni kutyába azért, hogy a vevők kegyeit elnyerjék, miközben mások sakálként ugatnak a háttérben, megint mások kígyóként tekeregnek szerencsétlen gazellák pénztárcájára. David Mamet puskaporos dialógusaiban sok minden elhangzik, de a lényeget nem kell kimondani: állatok vagyunk. (ZF)

5. A sebhelyesarcú (Scarface, 1983) 33 pont

A kubai emigránsból drogbáróvá váló Tony Montana történetét Brian De Palma rendezte, forgatókönyvét pedig Oliver Stone írta. A közel három órás mozifilm széles tablóban, valódi kordokumentumként – azok a ruhák! azok a hajak! azok a zenék! – mutatja be, címszereplője hogyan válik embertelen és egyben ember feletti alakká a nyolcvanas évek elejének Amerikájában a "sex-coke-rock'n'roll" életvitel hatására. Bukása borítékolható: a zárójelenetben lelövi egy bolíviai bérgyilkos, az úszómedencében lebegő tetem felett pedig a fő- és/ vagy antihős vezérlőelveként szolgáló "The World is Yours!" feliratot látjuk. A szerep megformálásáért 1983-ban Pacinót a legjobb drámai férfi főszereplőnek járó Golden Globe-ra jelölték. (RV)

4. A Keresztapa (The Godfather, 1972) 39 pont

Michael Corleone szerepére nagyon sokan pályáztak. A Paramount fejesei azt szerették volna, ha egy olyan ismert színész játssza el a Don fiát, mint Warren Beatty vagy Robert Redford, Al Pacinót ugyanis túl ismeretlennek és túl alacsonynak tartották a szerephez. A film producere, Robert Evans a Love Story kirobbanó sikere miatt Ryan O'Neil mellett kampányolt, de Dustin Hoffman, Martin Sheen és Jack Nicholson is jelentkezett meghallgatásra, Alain Delon és Burt Reynolds nevét pedig maga Coppola húzta ki a listáról. Először James Caan is Michael szerepe kapcsán került képbe, ám a rendező annyira ragaszkodott Pacinóhoz, hogy Evans végül áldását adta az ötletre, miután látta a remek alakítását a Pánik a Tű parkban című filmdrámában, de csak annak fejében, hogy Caannak adják Sonny szerepét. Al Pacinót végül jelölték a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjra, amiért Robert Duvall és James Caan is versenyzett az ugyanebben a filmben nyújtott alakításáért. Pacino egyébként el sem ment az 1973­-as díjkiosztó gálára, mert kiakadt a kategórián, pedig hosszabb ideig látható a filmben, mint Marlon Brando, akit ennek ellenére mégis a legjobb főszereplőként jelöltek – és végül meg is kapta második aranyszobrát. (BA)

3. A Keresztapa 2 (The Godfather: Part II, 1974) 40 pont

Michael Corleonét az Amerikai Filmintézet 2003 nyarán az elmúlt 100 év 11. legikonikusabb negatív hősének szavazta meg, ezzel maga mögé utasította többek között A nyolcadik utas: a Halál rovarszerű szörnyét, HAL 9000-et, a cápát, Dracula grófot, a Terminátort, Freddy Kruegert és Jokert. Arnold Schwarzenegger mellett csak Al Pacino jutott fel kétszer erre a listára, Frank Serpico a 40. helyezett lett a hősök 50-es listáján. Francis Ford Coppola filmjét minden idők egyik legjobb folytatásaként tartják számon, amit tizenegy Oscar-­díjra jelöltek, és ebből hetet meg is kapott. Al Pacino harmadszor került az aranyszobor közelébe, ezúttal a legjobb főszereplő kategóriájában, majd egy évvel később a Kánikulai délutánért ismét. Ezzel négy egymást követő évben sikerült jelölést szereznie, ám ezek után még majdnem 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, mire végre átvehette a régóta megérdemelt elismerést. (BA)

2. Serpico (1973) 41 pont

Al Pacino karrierjében a realista dráma nem az első, és nem az utolsó állomás, amely megtörtént esetet dolgoz fel, Frank Serpico nyomozó testületen belüli küzdelmét bemutatva. A kissé különc külsejű, de velejéig becsületes rendőr több osztályon megfordul karrierje során, de sosem azt kapja, mint amire számít. Végül kiteregeti a szennyest a New York Times-nál, társai szándékos mulasztása következtében meglövik, amit szerencsésen túlél. Tanúskodása romlott kollégái ellen, és harca nem volt hiábavaló, mert mindennek eredményeként jött létre a rendőrség korrupció-ellenes csoportja. 1974-ben Alt a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscarra jelölték, illetve ugyanebben az évben megkapta a legjobb, drámában nyújtott férfi szerepért járó Golden Globe-ot. (RV)

1. Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975) 47 pont

Az ifjú titán ismét Sidney Lumet direktorral dolgozott, ám a Kánikulai délután Sonny-jaként mint a törvény túlsó oldaláról szalajtották balfék nyújt a film címéhez méltóan perzselő alakítást. Új-Hollywood művészeinek vitathatatlan és elévülhetetlen érdeme nem csak abban keresendő, hogy addig szokatlan történeteket meséltek el korábban tabunak számító, furcsa figurákról, de az ábrázolás módjában hozott megújhodást, a sablonok átértelmezését is nekik köszönhetjük. Ennek lényeges elemeként a protagonisták és az antagonisták egymáshoz, ezáltal a nézőkhöz való közelebb hozása, emberközelibb, mélyebb, részletgazdagabb megjelenítése említhető. A fennálló értékrend relativizálásának egyik szerzői eszköze a zsánerekkel való játék volt. Így válhatott a határok összemosásával egy bankrabló- és túszsztori olyan szerelmi drámává, ami az egyéni boldogság és boldogulás kérdéskörén keresztül a homo- és transzszexualitás kényes, ma is aktuális és érvényes társadalmi témáját feszegeti. (RG)