- SPOILERMENTES - 

Azt mifelénk mindenki fejébe korán beletuszkolják, hogy a szerelem sötét verem, és hogy soha nem nem szabad idegenek autójába beülni, valamint az sem felejtendő el, hogy aki szelet vet, az vihart arat. Guillermo del Toro gótikus horrorja, a Bíborhegy történéseit látva mindhárom, közhelynek aposztrofált sommás gondolat megkopogtatta a koponyámat.

A cselekmény nyitányában megismerjük a félárva írópalánta Edith Cushingot (Mia Wasikowska), aki édesapjával, a saját erejéből a társadalmi létra felső fokaira feljutott Carter Cushinggal (Jim Beaver) él együtt. Idő szerint a XIX. század második felében, a magát a felvilágosodás igazi örökösének tartó USA-ban járunk, ahol mindennaposak a világjobbító elképzelések, és a nyomukban járó technikai újítások. Edith azonban hiába a rohamtempóban épülő Államok modern gyermeke, valamiféle névtelen űrt érez hétköznapjaiban, de maga sem tudja, hogy mit.

A főhősnő zökkenőmentes életében hirtelen fordulatot a fiatal angol arisztokrata, Sir Thomas Sharpe (Tom Hiddleston) feltűnése jelent, aki saját tervezésű bányagépéhez keres tőkeerős befektetőket. Társasági körökben Sir Thomas nővére, Lady Lucille Sharpe (Jessica Chastain) is színre lép, aki életvidám testvérével szemben maga a falvédőről lelépett, karót nyelt kékvérű díszpéldánya. Az Edith és Thomas között gyorsan eldurranó feromonpatronok következtében a lányra menyasszonyság és az ősi birtokra költözés vár, ahol az ódon falak között boldog házasélet helyett férje és sógornője szekrényeiből kidőlő csontvázak leselkednek - mind szó szerint, mind pedig képletesen értve.

A túldíszítettségükben félelmetes, félig mindig homályba burkolózó helyiségek szöges ellentétei a pompásan ragyogó amerikai belső tereknek. A Bíborhegyen álló kúria ugyanis mintha önálló életet élne: a buján érzéki képekben az épület mozog és lélegzik, mintha a Manderley-ház LDS-tripben fogant mauzóleumszerű ikertestvérét látnánk. Ez a túlfűtöttség azonban a történetben kialakítandó suspense ellen hat; hiába érezni rögtön, hogy odaköltözni keményebb menet, mint egyik albérletből a másikba átcuccolni, az alkotók a fürdővízzel együtt kicsit a gyereket is kiöntötték az udvarra.

Mert hiába kényeztetik a szemet a gyönyörűségükben is lovecrafti képek, ha a film meséje unalmas. Gyakorlott mozijunkie-k az első fél óra után behunyt szemmel is fel tudják sorolni a fordulatokat, egészen a történetzáró megoldásig. Ám a Bíborhegy nem fércmű: míg a szerintem valóban gyenge Tűzgyűrűvel a kaijufilmek, del Toro idei alkotásával a gótikus horrorban megmártózó viktoriánus romantika előtt tiszteleg. Legközelebbi rokonainak így az Üvöltő szelek (Wuthering Heights, Emily Brontë 1847-ben megjelent egyetlen regénye) és a Jane Eyre (mind Charlotte Brontë regénye, mind pedig a Zefirelli-film) tekinthető. A groteszk szerelmi történet káprázatos látványelemeit megszakító erőszak élénk színekben pompázó és naturalista képei ráadásul egy másik szubzsáner, az olasz giallo unokatestvérévé is teszik a művet. Érdekes, hogy a főhős és a misztikum viszonya a rendező nagy költségvetésű, hollywoodi filmjeiben eddig jellemző leosztás helyett a spanyol nyelvűekét idézi. A film non plus ultrája pedig Jessica Chastain alakítása: az események menetét alapvetően meghatározó Lady Lucille mindvégig a gondoskodó testvér és a paranoid skizofrén állapot határán egyensúlyoz.

A műfaji klisék helyenkénti túladagolása, a kiszámíthatóság és a fentebb megfogalmazott hiányérzet miatt szerintem három csillag a reális értékelés. Ehhez viszont nem tudok nem hozzáadni még egyet Chastain Lucille-megformálása és a remek aláfestő zene miatt. Szellemek pedig léteznek, még ha nem is látja őket mindenki. Agyagbánya közelébe viszont többet az életben nem megyek.

Kövess minket facebookon és twitteren!