Ebben a formában valószínűleg csak a Caps Lockra tenyerelve tudnám érzékletesen visszaadni az anyasorozat, vagyis a Walking Dead népszerűségét, szóval tényleg az a legnagyobb csoda a spinoff-széria kapcsán, hogy az AMC ennyit várt azzal, hogy néhány héttel meghosszabbítsák a márkanév futamidejét. A nagy siker viszont nagy elvárásokat vonz magával, és bizony a számokat nézegetve, vagy a véleményeket olvasgatva hamar kitűnik, a Fear the Walking Dead ezeket csak részben tudta teljesíteni...

Nem spoilermentes...

Az éremnek több oldala van, de a legfontosabb tényező talán az, hogy az alkotók már eleve nehéz helyzetből indultak: egy olyan történetet kellett elmesélniük, amelynek már évek óta tudjuk a végét. A küldetés persze nem lehetetlen, de ahelyett, hogy a zéró páciens köré szervezték volna a Fear mikrokozmoszát, vagy kissé kitágítva a teret, a legfelső réteg, a döntéshozók életébe csöppentettek volna, végigjáratták az ezen a szinten bemutatható legtipikusabb utat a „kis balhé, kétely; nagy balhé, jön a csőcselék; még nagyobb balhé, jön a hadsereg” nyomvonalon, s miközben nézőként még mindig tudom a végkimenetelt, a főszereplő még a negyedik epizódban sem képes belátni, hogy ezek nem élő emberek.

Persze a dolog még emellett sem lenne veszett fejsze nyele, ha legalább ez a kis kiragadott közösség adna valami fogódzót. Emlékeztek még a Walking Dead elejére, az első jelenetben pofán lőtt kislányra? A kómából ébredő rendőrre, aki az apokalipszis kellős közepén tudja meg, hogy a neje valaki másnak a karjaiban vigasztalódik? A nőre, aki körül széthullott a világ, de a férje még mindig veri? A szótlan redneckre, aki meg akarja menteni a bunkó bátyját vagy a csajra, aki egy böhöm nagy karddal és két láncra vert zombival lép színre? Persze, hogy emlékeztek, érdekes és markáns karakterek voltak, akiket lehet szeretni, utálni, lehet nekik szurkolni vagy a halálukat kívánni. Ezzel szemben mit kínál a spinoff? Egy tutyimutyi irodalomtanárt, aki nem látja a fától az erdőt. Két született feleséget, egy drogos tizenéves, két nagyon szerelmes tinilányt és egy háborús klisétől megkérgesült öregembert.

Sehol egy vezető egyéniség, sehol egy vasmarokkal kézben tartott történetszál, és így múlik el az évad kétharmada: félgőzzel, biztonsági játékot űzve, remegő lábbal egyensúlyozva a félig üres-félig tele határmezsgyéjén. Aki még ezen a ponton sem adta fel, annak az ötödik epizód, mint hőség után a zápor hozza a megkönnyebbülést Cobalt képében. A gyilkos terv, amellyel a fékevesztett, de a jogállam utolsó mentsvárát jelképező hadsereg készül kivonulni a társadalomból végre egy jól körülhatárolható célt ad az eddig csak takaréklángon döcögő történetnek, amely megspékelve az ezernyi zombit magába záró stadion képével végre felvillantja az ismeretlen lehetőségét. Ezt a finálé aztán ki is használja a bázis ostromával, hogy aztán ismét „családias” tempóra kapcsolva, bár némi hihető drámával megspékelve jussunk el egy hajó ígéretéig cliffhanger nélkül, nagyjából elérve azt a pontot, ahol az alapsorozat kezdődött.

Nesze neked eredettörténet, de legalább Travis és Salazar kapott némi színt. Szükség is lesz rá, mert ha most a tengeren fognak lötyögni egy fél évadot, valamivel el kell adni a show-t. Kár érte, lehetett volna ez fő attrakció, így viszont csak előzenekar a nagy koncert előtt. Meglátjuk, két epizód az új évadból és megtudjuk, ezúttal jól döntenek-e az alkotók. Addig is, ez csak egy halovány.