Ha a polcon nyugvó filmeket böngészem, rendszerint rácsodálkozok, hogy nekem megvan a 2005-ös A Fantasztikus Négyes. Nem rémlik, hogy tetszett volna moziban, sőt igazából alig rémlik valami belőle. Csak hát más idők jártak tíz évvel ezelőtt, rám is meg amúgy is: egy duplalemezes DVD vetette magát, egy látványos blockbuster vetette magát, egy tizenéves megvette mindet. Mostanság nincs duplalemezes DVD, a tizenévesek nem vesznek filmet. A látványos blockbuster pedig, ha a képregényadaptációkra koncentrálunk, alaposan átlényegült.
A sötét lovag: Felemelkedés és Az acélember korában erős a hajlam, hogy minden figurát bepanírozzanak egy kis komorsággal és komolysággal, mielőtt kisütik őket. Illene azonban arra is gondolni, hogy netalántán így odaég. Ez történt most az új Fantasztikus Négyessel. Egy morózus, ijesztő és nem egyszer bizarr film kerekedett belőle, amit nem jó nézni. A szereplők különleges képességekre tesznek szert egy balul elsült dimenzióutazás alkalmával, és ezek megjelenítése egyik-másik figuránál megágyazott az itthoni 16-os korhatárnak, de még e fölött is nehéz fészkelődés nélkül szemlélni, amit a nyúlékony tag produkál, ráadásul nem is a legszuperebb komputertrükkök által vezérelve. Aztán ott a Lény, akinek szintén jutott pár pillanat, amit a félhomály helyett teljes sötétségben kellett volna előadni.
Nincs mit szépíteni rajta: a Fantasztikus Négyesnek nem áll jól, ha nem rugaszkodhatnak el kellő mértékben a valóságtól. Bármennyire is feledhetőek voltak azok a korábbi filmek, legalább játszadoztak a figurákkal, valamennyit humorizáltak is emlékeim szerint, és bizonyára a kisebb nézőket is megcélozták velük. Immáron bizonyos, hogy ezek fontosak. Az erő krónikáját felidézve ugyanakkor nem meglepő, hogy Josh Trank társíró-rendező inkább drámai síkra terelte ifjú szereplői transzformációját és meg(nem)békélését új helyzetükkel. Ebben az esetben viszont nem ártott volna, ha a figurái alapvető dimenzióján túl nem csak annyit tár fel, amennyit a szerencsétlenek utazási desztinációjukból észlelhetnek (azaz keveset).
De a legjobban az szolgálta volna a Fantasztikusokat, ha nem egy sokszor éveket ugró, végigloholt másfél órában rendezték volna le eredettörténetüket (egy minden ízében béna kisgyerekkori expozícióval), s ha a gyakorlatilag egy helyszínen (a kutatólaborban) tevő-vevő szereplőket nem dobják bele kényszeredetten egy interdimenzionális látvány-fináléba, amelynek során varázsszóra lesz az egymást eleve csak módjával kedvelő egyénekből csapat. A rendezői koncepció és a stúdiónyomás ütközése tetten érhető a végeredményben, amiben az előzetesben látott képeknek jó, ha a fele kapott végül helyet.
A filmen átsütő bizonytalanságnak a levét leginkább a színészek isszák meg. Miles Teller, Jamie Bell, Michael B. Jordan, Kate Mara és Toby Kebbell nem érdemli, hogy az év egyik legnagyobb blamájává duzzadt mellétrafálásához fűződjön a neve, és az igazi kibontakozásra mintegy sípszót fújó befejező jelenetet látva már-már sajnálat képződik a közönyből annak a friss tudásnak a birtokában, hogy a jó előre eltervezett folytatás alighanem sosem születik meg.
Mindezzel együtt a Fantasztikus Négyes mégsem kritikán aluli. Inkább csak az idei közkedvelt céltábla, azon bírálatok céltáblája, amikre összességében szolgált már rá ez az egész eredettörténetes/szuperhősös/világmentős kaptafa, úgy mindenestül. Hátha újabb tíz év elteltével majd a Négyeshez passzoló trendek uralkodnak, és akkor magukra találnak. Csak ne felejtsenek már el szórakoztatóak lenni!
Kövess minket facebookon és twitteren!