Bagatellizálhatjuk a jelenséget, de a két évvel ezelőtti, sebtében „cultural phenomenonnak” kikiáltott első rész után a viharban szörföző cápák meséje „worldwide phenomenonná” nőtte ki magát, amely 24 óra leforgása alatt szabadult rá a nyugati világra, 2 milliárd twitter-bejegyzést hagyva maga után, amely szám alaposan ráduplázott a második felvonás körüli hajcihőre. És hogy hova jutottunk? Hogy egy klasszikust idézzek, „még azon is túl”.

Miután megmentette Los Angeles-t és New York-ot, Fin (Ian Ziering) kénytelen nemzeti hősként tetszelegni és elsőként átvenni az Egyesült Államok elnökétől az Arany Láncfűrész díjat, miközben a cápákkal repkedéstől félkarúvá vált felesége (Tara Reid) Floridában várja első gyermekük születését. Persze a fővárosi díjátadóra jól lecsap egy cápavihar, így Fin az elnök megmentését is hozzácsaphatja dicsőséglistájához, hogy még a családegyesítő floridai túra előtt rájöjjön, a helyzet eszkalálódik: ezek a cápák már nem a tengerből jöttek, hanem már eleve odafent voltak a viharban.

De nem, ez még mindig nem az a pillanat, amikor leteszed az agyad. Sőt, maga a mozi meglehetősen szolidan indul, mondhatni a megszokott kerékvágásban működtetik tapasztalt alkotói. Itt egy jól felismerhető tisztelgés James Bond előtt, ott egy sztárcameo (például ez), de jönnek jól beszúrt egysorosok („Vihar közeleg, érzem. A cápáknak szaga van, és nem kellemes...”), a mindenféle popkulturális- és történelmi utalások (lásd a képet), szóval pontosan azok a dolgok, amelyek képesek megmozgatni a nézőket, főleg a közösségi oldalak felhasználóit.

Mint ahogyan a számok mutatják, a dolog működik, az eseményre összegyűlt népek szeretik köpve nyelni a bekészített sör-popcorn kombót, szeretnek felröhögni a böszme hülyeségeken és/vagy szeretnek elereszteni egy-egy „mi a szart”. Mert hát erről szól a dolog, és ezt jól tudja a The Asylum és a fél filmben magát büszkén hirdető Universal is, viszont azt is tudják, hogy emelni kell a tétet, amit aztán duplán meg is tesznek, mire elérünk a stáblistáig.

Ahogy mondani szokás, minden horror-trash történetében a harmadik rész után jön el a csoda, vagy abban a pillanatban, amikor hőseink kilépnek az űrbe. A Sharknado csapata már az első epizódban megugrotta a cápát, szóval nem maradt más hátra, mint felgyorsítani az eseményeket, méghozzá nem is akárhogyan. Hadd ne menjek bele a miértekbe, lényeg a lényeg, David Hasselhoff, Reid és Ziering az űrbe megy. Terhesen, cápástul egy finálé kedvéért, amire most nagy hirtelen nem találok szavakat. SPOILER jön. The Hoff húz egy önfeláldozó Bruce Willist, majd önelégült vigyorral szalutál az űrben, miközben a még mindig állapotos Aprilt benyeli egy cápa (Fint meg egy másik), hogy aztán a légkörbe lépő, felizzott állatok testében térjenek vissza a bolygóra, hogy végül a cápa testében megszületett babát a leharapott keze helyére szerelt pipere-láncfűrésszel vágja ki a ragadozó testéből, természetesen magával együtt, amit kívülről figyel a büszke apa. Kész, elmentem nyaralni, pedig ez még mindig nem minden, hiszen a film végi cliffhanger ismét a nézőknek szól, hiszen ők dönthetnek a sebtében megrendelt negyedik rész egyik legsarkalatosabb kérdéséről: túléli-e April? Lesz, ami lesz, jövőre lefagy a twitter. Ez volt a cél.