- SPOILERMENTES -

Casey (Britt Robertson) kicsi korától rajong a csillagászatért, ami nem csoda, hiszen édesapja, Eddie (Tim McGraw), mint a NASA egyik mérnöke keresi a betevőre valót. A lány tizenévesen nem hagyja annyiban, hogy az USA Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatala lebontásra ítéli a családfő munkahelyeként működő rakétakilövő állást. Miután makacssága nem várt események és találkozások sorához vezet, a csitri harcossal, Athénával (Raffey Cassidy), és az egykori gyerekzsenivel, Frankkel (George Clooney) szövetkezve, üldözőkkel a nyomukban Holnapolisz keresésére indulnak, hiszen a világ sorsa a tét.

Sajnos a bevezetőben leírt, rövid összefoglaló sablonos és sokat sejtető, valójában semmitmondó megfogalmazása találónak bizonyul a film egészének megítélése szempontjából is. A Kliséfalva kisboltjában begyűjtött összetevők listája: különlegessége miatt kiválasztott főhős, aki elvágyódó fiatal felnőtt, de legalább tini; váratlanul az elpusztításával fenyegető, legyőzhetetlennek tűnő, idegenszerű ismeretlen(ek); minimum egy, de lehetőleg több mentorfigura; küzdelem és menekülés; technika, tudomány, filozófia és spiritualitás egybemaszatolása; meg persze a fix viszonyítási pont, a jövő, értsünk alatta a miénktől eltérő dimenziót, elkerülhetetlenül beteljesülő végzetet, esetleg a jelenünknél minden téren fejlettebb, ám disszonáns utópia metaforáját. Lehet szavazni, hogy a felsoroltak alapján az alábbiak közül mi ugrik be először (kiegészítést, különvéleményt örömmel fogadunk a kommentszekcióban):

A közhelyeken kívül az egeres stúdió következő kalandja azt sínyli meg a leginkább, hogy nagyon szeretne más, valami több lenni annál, ami végül pont a túllihegett erőlködés miatt marad - egy fasza kalandparkos mozi, amolyan korrektül kivitelezett, tisztes iparosmunka. Gonoszkodó leegyszerűsítéssel élve nincs túl sok gond a Disney aktuális darabjával, csak kettő. Az egyik, hogy Disney, a másik pedig, hogy aktuális.

Mára a Disney menő lett. Művészi kreativitásának jót tett a kreatív üzletpolitika – Pixar, Marvel, Lucasfilm – vérfrissítése, és noha kereskedelmi sikerei mindvégig elvitathatatlanok voltak, sokan a cég nevét a sztaniolpapírba csomagolt, hogy mondjam finoman, kecskebogyó szinonimájaként emlegették a korábbi évtizedekben. Az akkori filmjeit mai szemmel nézve is érthetőek azok a korabeli kifogások, melyek szerint a Walt Disney-logó abban az időben egyet jelentett a Nagy Amerikanizálódás gyári futószalagon agyig-lélekig égetett billogjával. Ennek jegyében mindent cukivá, emészthetővé kell tenni, de legalább úgy kell csomagolni, hogy annak nézzen ki. A szomorúság, betegség vagy halál nehéz, rágós falatjait kidobjuk (Olivér és társai - 1988, A kis hableány - 1989, A Notre Dame-i toronyőr - 1996), ne feküdjék meg a gyermeki egyszerűség képzeletének vagy gyermeki képzelet egyszerűségének pocakját, igazából tök mindegy. Ezek helyett jöhetnek édibédi állatkák, antropomorfizált tárgyak és/vagy épületek és/vagy járművek, sok-sok ének, zene, tánc, móka, kacagás. Más kultúrkörök forrásainak álomgyári transzformálása közben az sem számít, ha lopás gyanújába keveredünk (Az oroszlánkirály - 1994), vagy egy egész törzset sértünk meg azzal, hogy elutasítjuk tagjainak az ősük életét negatív sztereotípiákkal feldolgozó rajzfilmhez (Pocahontas - 1995) a valódi történelmi hűség szolgálatában felajánlott segítségét. Vérmesebb kritikusai egyenesen mint a folklór és szépirodalmi alapanyagok visszaeső megerőszakolóját vádolták a Disney-t.

Napjainkban szerencsére elképzelhetetlen hasonló kulturális otrombaság, s bár a Holnapolisz nem animációs munka, az elrettentő múltbéli példaként citáltak legkevésbé előnyös tulajdonságai elevenednek fel habcsókot idéző szerkezetében. Kívül nyálcsorgatásra késztető, guszta kinézetű cukorcsoda, amiben haladva egyre édesebb és töményebb rétegek préselődnek egymásra szorosan, aztán halk roppanás, amikor a legvékonyabb pontra, a csók csúcsára értünk, és legbelül nincs más, csak a nagy semmi, hiszen a nyalánkság maga üreges.

Másfelől, hogy a naprakész aktualitásról se feledkezzünk meg, mivel az alkotók nem érték be szimplán a szórakoztatással, a Nagy Rejtély Nagy Megfejtése okvetlenül Nagy Üzenet kell, hogy legyen. Douglas Adams, és az ő Végső Válasza, ami a Végső Kérdés létét veti fel. Ez a leggyengébb láncszem, amikor kiderül, a gigantikus és ízlésesen díszített burok tachionnyi mondanivalót rejt. Az önbeteljesítő jóslat annyira érdekfeszítő, hogy ennél még Bródy János Koncz Zsuzsának szerzett dalszövege is frappánsabban ragadja meg a lényeget laza másfél óra helyett fél percben: "Csak annyit kérek tőled, ha érted, hogy ne vágj ki minden fát! Legalább néha-néha lazíts egy félórát! Hogy magad alatt vágod, egyszer majd belátod, én már nem nézem, úú-úú-úú-u-úú." De most komolyan, már-már azt vártam, mikor ugrik elő valahonnan Al Gore a South Parkból, hogy a medvedisznóemberrel riogasson a globális felmelegedés veszélyeiről való meggyőzés érdekében, miközben Kardos-Horváth János húzza saját besztof slágereiből a talpalávalót. Élőszereplős adaptációt követelünk A bolygó kapitányából!

A viccet félretéve, ezúttal tehát az "aki sokat markol, keveset fog" tételének szemkápráztatóan látványos bizonyításával akad dolgunk. Egyáltalán nem rossz kikapcsolódás, de ahogy feszül a lufi, még az ízléstelenül hangos durranás is elviselhetőbb lenne a végén produkált, rotyogó leeresztésnél. A számtalan ragyogó ötlet közül számomra a legkedvesebb a filmtörténet egyik legbizarrabb, ugyanakkor gyönyörűen hiteles szerelmi szála, ámde terebélyes társaságával együtt sem képes feledtetni a csalódás ízét. Ezért aztán engedtessék meg annyi rosszmájúság, hogy a relatíve gyenge bevételi adatok lehető legüdvösebb eredménye lenne, ha Lindelofot a Hollywoodi Legfelsőbb Bíróság hosszútávú elektrosokk-terápiára kötelezné, amennyiben még egyszer forgatókönyv közelébe merészkedik.

Kövess minket facebookon és twitteren!