Ha a rövid verzió mellett akarnék maradni, azt írnám, a nemzetközi sajtónak mindenben igaza volt a Saul fia kapcsán. De miért akarnék a rövid verzió mellett maradni, mikor itt most egy óriási dolog történt? Akkora, amekkora már rég nem egy nagy múltú, rendezőóriások műveivel tarkított műfaj történetében.
A holokauszttal foglalkozó filmek már réges-rég kialakították a maguk dogmarendszerét, amiből csak nagy ritkán, legfeljebb egy-egy jelenet erejéig merészkedett ki valaki, de alapvetően ezek mindegyike lírai és/vagy epikus történetet mesél áldozatokról, hősökről és persze a gonoszokról. Félreértés ne essék, így is el lehet mesélni egy kerek történeteket, sőt, amolyan ismeretterjesztő célzattal végig lehet menni a borzalmakon is. Ott van Az élet szép, a Sophie választása, A zongorista (és még sorolhatnám), egytől egyig szép, megható filmek, de ez a rendezettség éppen azt veszi el, amiről ez az egész szól, mert akárhonnan nézem, a holokausztban (vagy akármelyik népirtásban) nincs semmi lírai vagy epikus. Káosz van.
Nemes Jeles László ennek fordít hátat, úgy megragadva a káoszt, mint előtte senki más. Kamerájával végig főszereplőjére fókuszál, nézőként azt látjuk csak, amit Saul látni akar. A tekintete nem állapodik meg egy kivégzésen vagy a halomba dobált hullák tucatjain, már nem kapja fel a fejét, ha fegyverropogás vet véget egy csecsemő sírásának. Nem, ő már túl van ezen, ezek a dolgok ottmaradnak a képen kívül, vagy a háttérben elmosódva. Érzéketlen lenne? Nem hiszem. A Sonderkommando tagjaként napi tizenkét órában hullákat pakol, felmossa a gázkamrák aljába ülepedett véres nyálhabot és a folyóba lapátolja a krematóriumokból kikerült hamut. Újra meg újra meg újra, tudván, hogy hamarosan belőle is csak ennyi marad.
Ezt az életet már nem lehet érzelmekkel átvészelni, és Nemes Jeles legnagyobb bravúrja, hogy képi- és hangmegoldásaival a nézőnek is továbbítani tudja ezeket. Egy idő után már nem fáj annyira a gázkamrából kiszűrődő halálsikoly és már az sem zavar, ha ennek a halálgyárnak a zajai között még a magyar beszédet sem értjük (sőt, a film egyetlen nagyobb hibája talán az, hogy néha túlságosan is belefásulunk a pokolba).
Ide valami más kell, és ebben az őrületben Saul megtalálja ezt. Éppen mostanában fut egy Faust-adaptáció, amely azt mondja, hogy az ember csak addig ember, amíg célja van. Ha nincs cél, mindennek vége. Saul egy halott fiúban felismerni véli házasságon kívül született fiát. Rég nem látta, nem is biztos hogy ő az, de ő hisz benne, és tudja, el kell temetnie a fiút. Tisztességesen a földbe, miközben elhangoznak a kaddis sorai. Innentől lesz a történet univerzális, a haláltáborok falain is túlmutató emberi dráma. Talán nevezhetnénk megváltástörténetnek is, de Nemes Jeles nem adja olyan könnyen filmjét, mert ahogy érzelmek, úgy megváltás sincs. És ez így együtt adja ki mindazt, amitől okkal bolydult fel a filmvilág: a Saul fia új utakat nyitott meg a műfaj számára, Magyarországnak pedig adott egy rendezőt, akit majd nem valakihez hasonlítunk, hanem akihez majd később másokat hasonlíthatnak.
Kövess minket facebookon és twitteren!