- SPOILERMENTES - 

George Miller a jobban vagy a kevésbé sikerült kitérőkként megkülönböztethető malackodás (Babe és folytatása), valamint egyéb állatságok (a Táncoló talpak mindkét része) után végre tető alá hozta az év(tized) legjobb (akció)filmjét. Pont. Nem is, inkább felkiáltójel! Úgy száztizenhét darab. Ilyen egyszerű az egész: az apokalipszis halvány emlék, amit nemcsak a több / kevesebb testrésszel rendelkező állatok / emberek juttatnak a túlélők eszébe. Már ha van nekik olyanjuk, mert a világégést követően nem csupán a végtagok, a víz, az élelem, az üzemanyag vagy a lőszer számít hiánycikknek, de az erkölcsi érzék, a személyes szabadság, netán – mint a rég látott jó barátként üdvözölt címszereplő esetében – az ép elme. Mad Max újra a szélesvásznon repeszt. Reméljük, legközelebb nem kell majd harminc évet kibírnunk a következő kanyarig. Viszont egyelőre ne száguldjunk ennyire előre! Guruljunk szépen végig A harag útján.

In medias res, mondhatni pöccre indítás rövid, szóbeli rajttal az előző futamok sommázatául, aztán a szokásos összevissza hajkurászás és hepaj a dűnéken fel s alá. Sivatagi show, amiben a prérifarkasnak és falkájának rá kell döbbennie, hogy a bárgyú gyalogkakukk helyett megveszekedett nősténygepárdokat üldöz. Sok más remekműhöz hasonlóan a Mad Max sorozat vérátömlesztésen átesett, zabolátlan újjáélesztésénél sem a "mit?", hanem a "hogyan?" rejti a vitathatatlan truvájt. Akutagava és Kuroszava közös szellemi gyermeke, A vihar kapujában sztorija is elmondható három uncsi mondatban; és az egymásba gabalyodó tartalom és forma példájaként most direkt nem Tarantinót hozom fel. Az ausztrál rendező a kifejezést összművészeti alkotásként definiálva készített filmet, hihetetlenül intenzív ötvözetet hozott létre képzőművészetből és zenéből. A végeredmény szerencsére olyan szimfonikus metálopera helyett, ami kizárólag a fokozódó ritmusra kibomló, kétségtelenül magnetikus erejű, ám agyoncizellált és üres mondanivalójú kompozícióival szegezi nézőit a vászon elé, inkább az audiovizualitást és a történetmesélés narratív elmeit egyenrangú összetevőként alkalmazó, veretes hősköltemény. Eposz az irodalmi gyökerei legnemesebb értelmében, csakhogy ezt szöveg, kép és hang egyenlő arányú elegyítésével éri el. Az ilyen típusú mozgóképekben megszokottakhoz képest a párbeszédek, az "elbeszélés" nem megy a többi komponens rovására.

Ne csapjon be a zaklatott és emiatt egyenetlennek tűnő, egyre feszültebb tempó, mert az az igazán izgalmas, írjuk le: mesteri, ahogyan Miller eközben a cselekménynek, a figuráknak mélységet és súlyt ad, tartalommal tölti meg a saját maga által kreált háttérvilágot. Kivételesen letaglózó, ahogyan nüansznyi apróságokkal jellemet, múltat, motivációt teremt. Egész mitológiát alkot, méghozzá a felütésben hallott, minimális narrációt használva egyetlen hosszabb összefüggő leírásként. (Biztos a forgatás végén derült ki, hogy a színészek szakszervezete által kötelezően előírt, minimális szerepduma mindössze 9%-át írták meg Tom Hardy-nak, így a maradék 91%-ot gyorsan felmondatták vele monológként a Mel Gibsont rövid távon a nemzetközi sztárstátusz, a hosszún meg az ikonikus állandó jelző tüneteinek produkálása felé taszajtó trilógiáról, és bevágták az elejére.) Szinte Anthony Burgess-t idézi meg, amikor egy-egy kifejezés vagy szófordulat, a nyelvezet nyomán kirajzolódik a nagy egész mintázata. Húsz-huszonhárom éve kezdődött, nagyjából másfél évtizedig tartó, aktív szerepjátékos koromban jobban csíptem a világleírások függelékeinek böngészését az aktuális rejtvények megoldásánál, a kalandmesterkedést a játékos karakterek életútjánál. Annyit mondhatok, A harag útjából a Marvelnál megtanulhatnák, hogyan kell univerzumot építeni nem hét-nyolc egész estés mozi, hanem hét-nyolc perc alatt.

A tágabb keret jellemzői teljes mértékben megfeleltethetők a film központi mikroközösségének ábrázolásával, már ami az összeszedettséget, a tömörségükben velős részleteket illeti. Legyen bár zsigerből véghezvitt vagy alaposan átgondolt, itt minden tettnek, párszavas elszólásnak jelentősége van, aktívan vagy passzívan, de minden főbb szereplő alakítja az alkalmanként sűrűn váratlan irányú eseményeket. Nincsenek emocionális vagy logikai hézagok, semmi sem téveszt célt, még akkor sem, ha le is tért a tervezett pályájáról. A posztapok rozsdaréteg alatt vérbeli, régi vágású westernt kapunk, azonban a klasszikus pionyírrege inverz változatát. Az ismeretlen nyugat feltérképezéséhez és meghódításához, a jelen vívmányainak vadak számára való elviteléhez, tehát civilizálásához képest ezúttal az egyáltalán nem áhított jövőből menekülnének hőseink a múlt megnyugtatóan ismerős vidékére, a lehető legmesszebb az őket bekebelezni szándékozó, nyugati típusú, fogyasztásra épülő társadalomtól.

Max, a magányos "lovas" (cowboy? ronin? hol is emlegettük a japán szenszejeket?) igazi kívülálló, no nem a Tom Holkenborg jegyezte hangzóanyagnak köszönhetően, ámde afféle bolygó hollandiként nyomorú élete végéig elküzdögetne amúgy félgőzzel a belső démonaival, ha masszív befelé szemlélődését a brutális külvilág annyiban hagyná. Az egészségre kifejezetten ártalmas, szubhumán környezeti tényezők ellenben elképzelhetetlenül kevés, akár semmi indokkal bárkit annyiban hagynak, így nem csoda, hogy az agyatlan ösztönlénnyé korcsosult férfiaknál okosabb, ravaszabb, és szinte velük egyforma erős nők edződnek meg a perzselő ég alatt. Ráadásul ők magukénak tudhatják a remény fegyverét. Aki a Mad Max 4. alcímét, illetve szereplőinek nevét megtudva nem kombinálja össze a Fury-t a Furiosával, az megérdemli a mellbevágó meglepetést, ami az acélos markú amazonra helyezett hangsúllyal való szembesüléskor éri. A disztopikus műfajokban lassan rutinossá váló Charlize Theron John Hillcoat és Az út után az ötödik kontinensről származó másik direktorral elkövetett kollaborációját nézve értelmet nyernek a művésznő korábbi interjúkban tett nyilatkozatai, de kiemelhetnénk bármelyik feleség, vagy például személyes kedvencem, a Nuxot féléletre keltő Nicholas Hoult perfekcionizmusát egyaránt. A "megdöglünk mind" életérzésért rajongók a három előzmény megnézése nélkül is élvezhetik az erőszakorgiát, ha viszont képben vagyunk szerzőjük szereplőkkel szemben tanúsított kíméletlenségével kapcsolatban, talán nem ér majd akkora sokként, amikor elkezdenek hullani, mint a legyek.

Nem egyedül ez okozta, hogy az utolsó harmadban egyre gyakrabban konstatáltam könnyek csorgását az arcomon.

Azt kérnénk tisztelettel, hogy George Millerhez sürgősen juttassák el az Aeon Flux – ha már szóba került az idevágó személy plusz téma – újraírt forgatókönyvét, hogy a Mad Max franchise két folytatása között hadd rántsa össze az ő verzióját! Hívhatjuk remake-nek, rebootnak vagy csokinyúlnak is, mindegy, csak csinálja. Továbbá javasoljuk a Walking Dead teljes következő évadának, azaz az összes epizódnak a rendezési jogát felajánlani neki. Ja, és ha nem lett volna egyértelmű, a Nagy Moziisten, Aki Végül Mindent Jóra Fordít, igenis létezik. Jelet adott nekem. Egy tökéletes film formájában. Az élet csodaszép! Abrams pedig kösse fel a gatyáját, ha decemberben jót akar! Úgy értem, nekünk.

Kövess minket facebookon és twitteren!