(Az alábbi kritikát 10 évvel ezelőtt írtam. Máskor is elő szokott fordulni, hogy előszedek az "archívumból" egy-egy írást, hogy némileg felpimpelve, aktualizálva osszam meg veletek, de ezúttal úgy döntöttem, hogy inkább nem nyúlok hozzá az eredetihez, mivel az írás nagyobbik részében kissé körbejártam az akkori magyar filmes helyzetet, és hát talán érdekes elgondolkodni azon, hogy mi változott azóta...) 

Három csapat szeli keresztül-kasul a nagy magyar ugart egy kétezer éves kincs nyomában. Tejesember (Oszter Sándor) és német különítménye (jellemzők: élre vasalt ruházmány és pofázmány) milliós technikát és túldimenzionált fegyverarzenált hív segítségül a kutatáshoz, míg Tézeusz (Görög László), a szellemi fejlődésben megrekedt bölcsész-karikatúra beéri egy cimbora szakadt verdájával és saját leleményével. A legütősebb kompániát kétségkívül Balog Tibi (Kovács Lajos) gyűjtötte maga köré, no nem azért, mert emberei olyan hatékonyak lennének: a legjobb rejtői hagyományokat követve ők előbb ütnek, aztán (sem) kérdeznek.

Ennyi lenne a sztori, amely meglehetősen göthös; szépen ki is múlik a film felénél, de temetésére maximum néhány reményvesztett néző megy el, akik talán azt hitték, az Argo valamiféle kalandfilm lesz. De nem az. Anélkül, hogy túl messzire mennék a túlzások terén, nyugodtan kijelenthetem, hogy Árpa Attila rendezői bemutatkozása az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb magyar közönségfilmje. S hogy a „leg”-elős kijelentéssel miért nem estek át a ló túloldalára? Vessetek egy pillantást az egykoron szebb napokat látott hazai filmiparra! Ennyire szűkében lennénk a jó ötleteknek? Miért van az, hogy zseniális amatőr-filmesek fuldokolnak, díjnyertes kisfilmek gazdái egy helyben toporognak, míg az állami támogatás nagyját néhány matuzsálem tapsolja el - lehetőleg valami egzotikus helyen: mindezt pusztán csak a mi szórakoztatásunkra. Getno, Montecarlo!, Csudafilm, vagy az interkontinentális ostobaság fellegváraként aposztrofált Apám beájulna – ezek lennének a szórakoztató magyar filmek? 

Nem. Ezek a betegeskedő filmgyártásunk szomorú mementói. Igazán ráférne már egy kiadós wellness hétvége, nem csupán a pénzt kéne áramoltatni egyik zsebből a másikba - esetleg kifizetni kétszer ugyanazt a támogatást: második alkalommal a film bemutatóját és nem meglepő bukását követően -, hanem a tehetséget is fel kéne karolni, hisz ki tudja, hány Török Ferenc és Pálfi György rohangászik az országban hóna alatt tervekkel, fejében álmokkal?

Mintha hazánkban nem is létezne olyan opció, melyben a tehetség és a pénz kezet fogjon. De szerencsére azért akadnak kivételek. Árpa Attila ezek közé tartozik. Sokan ismerjük a német földről hazánkba (vissza)szakadt modern yuppie sikersztoriját. Egyik nap besétált az akkoriban még műsorsugárzás előtt álló RTL Klub ajtaján, aztán ott felejtődött. Azóta a magyar televíziózás legsikeresebb műsoraiért őt tehetjük felelőssé: Legyen Ön is milliomos! (külföldi licensz alapján), Való világ (a Big Brother pepitában) és a Heti Hetes (szintén nyúlás) neki köszönhetően bukkant fel a stúdió műsorán, hogy milliókat szegezzen a tévéképernyők elé. Árpa tudta, mi kell a népnek: nemzetközileg bevált program.

Pontosan erre van szüksége a magyar mozinak is: univerzális megközelítésre, nem pedig a magyar narancs sokadik kifacsarására, mivel az a szerencsétlen gyümölcs kicsi, ronda, de mindenekelőtt keserű, szóval minden, csak nem élvezetes. Másrészt bármennyire közérthetőre fabrikálnak egy magyar filmet, az azért vérbeli ungarische kunststück marad, akárhogy is fényezzük. Itt is lehet példákat sorolni: a Valami Amerikán röhögött, a Hukkle-n filózott és a Kontrollon ámuldozott a fél világ, pedig sem metróellenőrök, sem gyöngyvirágos gyilkosok, sem pedig izé… ekkora barmok nincsenek máshol, csak nálunk, magyaroknál. 

Mint a fentiekben megemlített tévéműsorokban, az Argóban sincs semmi eredeti: az egész estés moziról álmodozó Árpa kedvenc filmjeit lopta meg arcátlanul, s tagadhatatlanul ügyesen. 180 millió forintból felépített popkulturális játszótere filmként ugyan jókorát hasal, de a közösségi élményként kifejezetten jól működik: Árpa beszórt a levesbe egy rakás plakátfigurát, akik néhány anomáliától eltekintve kétségkívül magyar jellegzetességekkel vannak felcicomázva (a büszke betyártól a bunkó bomberdzsekisig), ám nem követte el azt a hibát, amit a „tímárkoltaykern” katyvasz: a skiccelt figurák szájába olyan poénokat rakott, olyan helyzetbe hozta őket, amelyek bárki számára érthetőek. S ha a mozi egyetlen óriási szájként összeolvadva röhög, akkor az Argo célba ért.

Quentin Tarantino, Guy Ritchie és Emir Kusturica súgtak Árpának és forgatókönyvíróinak, jó kis hangadók ezek; azt már csak sajnálhatjuk, hogy a cselekmény normális összefűzésére már nem maradt szufla. Sebaj, a legtöbb jelenet – bár panelszerűen cserélhetők – működik, falrengető poénok és igazán mókás figurák lökik előre a filmet a színtiszta szórakoztatás nyílegyenes útján. Szégyentelenül. Vannak nevezetes vendégszereplők: jobbak (Kétállú Laci), rosszabbak (Nagy Feró, akinek megint megállt az esze, meg a fasza): ugyanez a tendencia jellemző a fő(bb )szereplőkre is: Görög László halovány, a kimódolt tudálékosság baromira nem passzol a tré külalakhoz, Oszter Sándor is túljátssza pöttyet a supervillaint, de mindent megbocsátunk, ugyanis ott van nekünk Kovács Lajos Balog Tibi szerepében, s ő tényleg mindent visz. Ő az ismeretlen ismerős: félszáz filmben is láthattuk már, mi több, az MTV-generáció egy Radiohead-klipben is találkozhatott szeretni való krumplifejével. Remélem, még sokat találkozunk vele színpadon és vásznon egyaránt, nem csupán reklámfilmekben. Ha korábban befut, ő lehetett volna a mi De Nirónk. Vagy tudjátok mit? Ő a mi De Nirónk.

Jól áll a kamera Árpa Attilának. Van érzéke az akcióhoz, kitűnően navigál a beállítások között, szóval az Argo audiovizuális megközelítésben hihetetlenül profi munka, Hollywood megnyugtató precizitását idézi. S most megint sajnálkoznom kell kicsit a történet egyenetlenségei miatt: már a zsánerek között ugrándozó nyitány is rendesen megkavarja a nézőt, a debil humor és a szokatlan vérbőség pedig még furcsább párost alkot. És a fenébe is, ennél jobb befejezést is keríthettek volna a három utas Odüsszeia végére! Az Argo mindezek ellenére figyelemre méltó rendezői bemutatkozás, remélem, hogy nem egyszeri kirándulás megafonföldre, s legközelebb Árpa a sztorira is több figyelmet fordít. Akkor aztán tényleg hibátlan lesz a szórakoztatás.

(Szóval változott valami az elmúlt tíz évben? Határozottan igen. Lehet szidni Vajnát a kaszinóbirodalma és nagyzoló életstílusa miatt, de mégis segített némileg gatyába rázni a magyar filmgyártást. A pénz egy jelentős része elkezdett olyan filmekbe áramolni, melyeknek minőségi és gazdasági szempontból is van némi keresnivalójuk a vásznon, és még nem is csak határon innen. Remélhetőleg a Fehér Istenek és Lizák nem anomáliák, hanem egy új éra első képviselői. Te hogy vélekedsz?)

Kövess minket facebookon és twitteren!