- SPOILERMENTES -

Szovjetunió, 1953. A Sztálin uralma alatt az Állambiztonsági Minisztérium (MGB, a KGB egyik előde) középvezetőjeként szolgáló Leo Dimitrov (Tom Hardy) a munkahelyén játszódó politikai sakkjátszma tisztáldozatává válik. Feleségével, Raisa Demidovával (Noomi Rapace) a fővárosból vidékre száműzik, amiben a háttérben felsejlő, az idilli társadalomban szóba sem hozható gyermek-sorozatgyilkossági ügynek is része lehet. Az ember az embertelenségben nem adja fel, és a helyi rendőri erők főnökével, Mikhail Nesterov tábornokkal (Gary Oldman) a szörnyeteg elfogására szövetkeznek. Csakhogy a rendszer ezt nem hagyja, és a múltja utána nyúl volt beosztottja, a kegyetlen Vaszilij (Joel Kinnaman) képében.

Amikor először hallottam A 44. gyermek forgatásáról, kifejezetten izgalomba jöttem, mert úgy tűnt, minden adott egy különleges, nemzetközi produkció elkészítéséhez: bestseller irodalmi alapanyagból fogant, egyedi korszakban játszódó történet, a tengerentúli és inneni tehetségek sűrűjéből válogatott színészgárda, és egy rendező, aki... Hát igen. A svéd Daniel Espinosa korai munkái nálam max. a bizakodásra okot adó, iparos középszer kategóriáját erősítik, az "európai művész menni Amerika" és a Ryan Reynolds A-listára kerülését célzó aktuális erőlködés szentségtelen nászából fogant Védhetetlent meg inkább hagyjuk. Az előzetes félelmek aztán nagyjából beigazolódtak, de ne szaladjunk ennyire előre.

A felvezető egészen reménykeltő, a figurák, jellemek megengedhető egyszerűsítése mellett részletgazdag és szövevényes interperszonális kapcsolati hálót ígér. Megtudjuk, hogy a szovjet háborús hős, a kommunizmus elkötelezett harcosa, a titkosrendőrség ügynöke nem kegyelmez, ha a rendszer ellenségei nyomába ered, legyen szó akár közvetlen hozzátartozóiról. Mint egy szovjet Judge Dredd, mindig szagot fog, konok kitartásával előbb-utóbb beéri a menekülő prédát, akit (amit?) névadó totemállata oroszlánerejével gyűr maga alá. Nem nevezhető  fehér lovagnak, mert azonosulva a kiszolgált hatalommal az ezt követő kihallgatáson ő maga sem válogat a módszerekben. Ám a Nagy Testvér mindenhol ott van és mindent lát, nem személyesen az Acélember, de a nevében működtetett gépezet, aminek a struktúrája egészen a társadalom atomi közösségéig, a családig hatol. Amikor veterán bajtársa és mostani egységének tagja, Vaszilij jelentése alapján a főnökétől, Kuzman őrnagytól (Vincent Cassel) élete szerelmének a megfigyelését kapja feladatául, hiába végzi azt el a legjobb tudása és lelkiismerete szerint, Dimitrovnak a saját bőrén kell megtapasztalnia, hogy milyen, amikor a forradalom felfalja saját gyermekeit.

A mű egészét nézve körülbelül itt bicsaklik meg A 44. gyermek, miután a hangulatos politikai-magánéleti vonal után működni kezd, illetve csak kezdene a krimiszál, ami viszont az előzetes várakozásokkal ellentétben nem mondható drámainak, de még a kedélyeket borzolónak, vagy izgalmasnak sem. Espinosa egészen eddig tökéletes munkát végez a megfelelő atmoszféra és miliő megteremtésében, már ami a korszak mérgező légkörének ábrázolását illeti. Hardy perfekcionizmusától változatlanul hitetlenkedve hűlök el még olyan direktori baklövések esetében is, mint a szláv akcentus, ami nála nem egyszerűen az angol szöveg orosz hangzású kiejtését jelenti, mert a nyelv ritmusát, dallamát szintén a magáévá tette. Roopace a tőle elvárt, igen magas színvonalat hozza, még az "ura és parancsolója" árnyékában éldegélő asszonyka kevesebb teret biztosító szerepe ellenére sem kell félteni. Kinnamant ennyire remeknek talán eddig nem láttam, a jófiúk helyett lehet, hogy a jövőben inkább a karakterekre mennék rá a helyében. Casselt és Oldmant egyaránt jó volt viszontlátni, de az egyenletes és megbízható színészi játék nem feledteti a sztori és a rendezés egyenetlenségeit.

A 44. gyermek számomra az ígéretes, de dühítő hülyeségek miatt elszalasztott lehetőségek táborát gyarapítja. Ha a fő gyilkossági ügy nyomozása során fenn tudná tartani azt a hideg fejjel számító aljasságot és az abból fakadó feszültséget, amit az annak keretet adó politikai thriller alatt végig nyújt, illetve elhagyná a konklúziók vontatott szájbarágását, az év egyik nagy dobása lenne, ahogy arra sokan számítottunk. Pont azért bosszant ennyire, mert az első körben nagy hatással volt az érzelmeimre, csak aztán az ember gondolkodni kezd. A mostani általános és középiskolásokkal mindenképpen megnézetném, mert az olyan részletek, mint például Brodsky állatorvos (Jason Clarke) barátainak a kikérdezése, Leo nevelőapjának a tanácsa, a ragyogó Nikolaj Lie Kaas (Ádám almái, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója) által alakított kolléga önzetlen segítsége, Raisa új tanterme a Moszkva utáni iskolában, vagy a vasúti alkalmazott tanúskodása Rosztovban beszédesebben mutatja meg a közelmúltunkat, mint bármelyik törikönyv. Kíváncsi vagyok, lenne-e esélye annak, hogy a regénysorozat folytatásait a "környékünkről" valakire, mondjuk Florian Henckel von Donnersmarckra vagy Pálfi Györgyre bízzák, és ha igen, milyen lenne a végeredmény. Addig, amíg ezt kivárjuk, előszedem Donald James Vadim-trilógiáját.

Kövess minket facebookon és twitteren!