A krimik és akciófilmek műfajának mindig is kedvelt figurái voltak a bérgyilkosok. Legtöbbször olyan antagonisták ők, akik hiába üzemelnek gyilkológépként, karakterük mélyére ásva mindig a film (pisztoly)hősévé lépnek elő, elnyerve a néző szimpátiáját - gondoljunk csak Leonra, a profira, Ray-re, aki utálja Brugge-t, a kiskutyáját csúnyán megbosszuló John Wickre, vagy legfrissebb példaként Sean Pennre, aki jó kis zsoldot kaphatott céllövöldés visszatéréséért. A kemény akcióhősök bűnös bája mellett azonban időről-időre akadnak a műfajt revizionáló, elvontabb megközelítések is. Jarmusch urbán-spirituális szamurájának akár távoli, egzisztencialista rokona is lehetne a mediterrán szellemkutya, Stratos.

Bár a multiplex-kompatibilis fegyverforgatók és a szerzői mozik szereplői is hasonló sztereotípiából indulnak ki – melynek alapja a bérgyilkos lét láthatatlanságának misztikuma –, jellemvonásaik utóbbi, művészfilmes környezetben nagyobb hangsúllyal jelennek meg. Yannis Economides filmjének hősét is rejtélyes aura veszi körül, csakúgy, mint Jarmusch másik hitman figuráját, Az irányítás határai névtelenjét, vagy az Anton Corbijn-féle amerikait. Amíg utóbbiak küldetéstudata töretlen, eleganciájuk hibátlan, mozdulataik precízek, addig Stratos egy valóságosabb világban él: mélyen ülő szemeiben a leharcolt, kiégett, múltjától szabadulni vágyó áldozatot is meglátjuk.

Az athéni bérgyilkos sem egy szószátyár típus, de Isaach De Bankolé (Az irányítás határai) meditatív némaságán ő sem tud túltenni, viszont a sztoikus nyugalomról, érzelemmentes ürességről árulkodó arckifejezés hármas holtversenyében Forest Whitaker (Szellemkutya) is csatlakozik hozzájuk. Stratos (Vangelis Mourikis) fizimiskáján túl lelkiekben is hasonlít a szellemkutyára: gépies életét sajátos becsületkódexe szerint éli, cselekedeteit nem más alakítja, mint megkérdőjelezhetetlen lojalitása egykori megmentője felé.

Éjjel péküzemi munkásként robotolja össze a kenyérre valót, nappal pedig hentesként aprítja a népet - persze ne gondoljunk golyózáporra, az "akciójelenetek" kimértségét jól jellemzi az egyetlen fejlövéssel elintézett végrehajtás. Az áldozatokról nem tudunk meg semmit, nincs jelentőségük, de a Festő néven futó megbízót is homály fedi. Mint ahogy jó ideig magát a sztorit is. Stratos, korábbi börtönévei alatt lett mentora és megmentője, egy kisebb keresztapa, Leonidas kiszabadítására gyűjti zsoldját, annak testvére számára. Legalábbis ő így tudja. Közben egy másik cselekményszál is kirajzolódik: egyedüli barátjáról, a szomszéd Makis-ról kiderül, hogy tartozik egy uzsorásnak és ezzel húgát és annak kislányát is kiszolgáltatottá teszi. Stratos eddig jól működő világképe, morális egyensúlya megbomlik, ez a bizalomvesztés pedig nem vezet máshova, mint régi görög szokás szerint tragédiához.

A görög film az utóbbi években weird wave-ként is emlegetett új hullámába (Dogtooth, Attenberg, L, Alps, de némileg a Miss Violence is) nem teljesen illik bele Yannis Economides noir-ja (korábbi filmje, a fekete-fehér Knifer viszont nagyon), de azért a fura, groteszk karakterek itt is szülnek abszurd jeleneteket - a lakonikus főhős kétszavas mondataira egy-egy rajzfilmszerű mellékszereplő képes percekig ugyanazt ismételgetni hisztérikusan. Ízlés kérdése, hogy fárasztanak, vagy nevettetnek ezek a részek. Mint ahogy az is, hogy mennyire vesszük figyelembe a szerzői parabolát, miszerint Stratos történetében szocio-politikai üzenet bújik meg: az erkölcsös, keményen dolgozó kisember kisemmizése, áldozatainak, munkájának értelmetlenné válása; a gazdaság krízise mellett a társadalom amoralitása. A testvérét, de még annak kislányát is áruba bocsájtó alakok és a rajtuk élősködő kiskirályok dekadens világában van-e még ártatlanság, amit meg lehet menteni?

A tavalyi Berlinale versenyfilmje – melynek eredeti címe "kis halak" – nem aratott osztatlan sikert a kritikusok körében és közönségkedvenc sem lesz. Lassú, hosszú és nincs is benne sok izgulni való, de a türelmes nézők felfedezhetik Stratos világának csendesen devalválódó értékeit.

Kövess minket facebookon és twitteren!