Épp 40 éve mutatták be a Pythonok második egész estés filmjét. Abban az évben születtem meg én is. Korán volt, fújt a szél, anyám egyedül volt, mikor elkezdett vajúdni és... és most valami egészen más. Artúr, a britek királya (Graham Chapman) azt a feladatot kapja Istentől, hogy kutassa fel a Szent Grált. Egy ilyen horderejű küldetés kooperatív munkát igényel, ezért Artúr maga köré gyűjti Albion (fél)tökös lovagjait, Sir Bedevere-t, a tudóst (Terry Jones), a szűzies Sir Galahadot (Michael Palin), a bátor Sir Lancelotot (John Cleese) és Sir Robint (Eric Idle), aki nem olyan bátor, mint Sir Lancelot. A Kerekasztal lovagjai felkerekednek hát, hogy megannyi kalandot átvészelve begyűjtsék a menő poharat.

Monty Python Repülő Cirkusza. Egy fogalom, melyen számos generáció nőtt fel, s egyik sem tudja, hogy igazából mit jelent. Azaz mégis: az utánozhatatlan angol humor legsűrűbb esszenciája ez a négy szó, s a többi jön is magától: "mindig nézd az élet napos oldalát!", "nem döglött az, csak pihen", "it's...", a halálos vicc, a Hülye Járások Minisztériuma, a favágó dala, a spanyol inkvizíció, a falánk Mr. Creosote, "csak egy makett" és még 139 másik dolog. Nincs olyan ember a világon - talán a bloody busmanokat leszámítva - aki ne lenne ilyen vagy olyan véleménnyel az öt angol és biztosan nem normális amerikai csatlósuk agymenéséről: szeresd vagy utáld őket, de szó nélkül elmenni mellettük nem lehet. Örökségükből táplálkozik valamennyi angol komikus: a Fekete Vipeártól a Waczak szállóig, Eddie Izzardtól Hugh Grantig mindenki.

A Monty Python definitív mozifilmje a Brian élete, a legnépszerűbb viszont a Gyalog Galopp. Kultikus státuszát felesleges bizonygatni, de mivel nekem fel kell töltenem szöveggel ezt a posztot, hát megpróbálom: ha egy szobát telerakunk Python-rajongókkal, biztosak lehetünk benne, hogy elő tudják adni szóról szóra az egész filmet - akár svédül is. Csak megjegyzem, hogy a film Ingmar Bergman bosszantásával indul, a költségvetésből ugyanis csak olcsó feliratozásra futotta, s miért ne szórhatnánk tele a rendelkezésre álló helyet mindenfélével? Mondjuk muffokkal és svédnek tűnő feliratokkal. 

Találjátok ki, mi a közös a Pink Floydban, a Led Zeppelinben és a Monty Pythonban! Máris mondom. A hetvenes évek Angliájában oly magas volt a kulturális adó (jól menő együttesek, színházak, mozik, stb. nem ritkán bevételük 80%-nak inthettek pát), hogy aki tudta, azonnal befektette pénzét valami olyasmibe, amit aztán leírhatott az adóból. Így aztán a Gyalog Galopp szerény költségvetését (mind a 200.000 fontot) a fent említett rock bandák rakták össze néhány olyan közintézmény társaságában, mint a Londoni West End színház. A rendesen összehúzott nadrágszíj (és a skót hatóságok tiltása) miatt a jelenetek többségét a Doune kastélyban vették fel, amit különböző beállítások, szűrők, lencsék révén sikerült más és más helyszíneknek eladni. A szűk költségvetésnek köszönhetjük a film egyik legjellegzetesebb poénját is, a féltökök összeverdesésével imitált galoppot - mivel nem tellett lovakra.

A Python első filmje, az 1971-es And Now for Something Completelly Different anno azért bukott meg, mert a Repülő Cirkusz legsikeresebb szkeccseit idézte meg, s nem szőtt összefüggő történetet az epizódokból. Második nekifutásra a Pythonék már okosabban gondolkodtak: ugyan a Gyalog Galopp is szkeccsek sorozata, de az epizódokat egyfajta roadmovie-ra fűzték fel, minek részeként az epizódjelleg is elnézhető, mi több egy egész estés mozifilm kihívásos szkriptje felett sem kellett leizzadni. Az egykori George Harrison (aki történetesen Brian életét finanszírozta) lenne a megmondhatója annak, hogy milyen az, mikor a hat Python összedugja kreatív buksiját: kakofónia a hatodik hatványon. Jobb is, hogy a tagok önállóan gondolták ki a maguk kis jeleneteit, melyeket később aztán beillesztettek a sztoriba.

Néha így születnek a mesterművek. A Gyalog Galopp pedig minden kétséget kizáróan az: vizuális és verbális gegek taposnak egymás sarkára, bája ellenállhatatlan, blődlije megismételhetetlen, (hol pengeéles, hol együgyű) poénjai kortalanok, és így tovább: mindenki tudja a refrént. Jellemző, hogy a brit filmipar sosem ismerte el a Pythonék munkásságát, a kitagadottság okozta gőg, meg természetesen a függetlenség felszabadító érzése hál'istennek még szélsőségesebb humor irányába tolta a csapatot. Ahhoz képest pedig, hogy fejenként mindössze 4000 fontot kaptak a film elkészítésért, valamennyi tag csúcsformában volt.

John Cleese, akit gyíkká változtattak, de már elmúlt, Terry Jones, a trójai fanyúl feltalálója, Michael Palin, az elnyomott anarchista paraszt, Graham Chapman, aki Artúr szerepében Shakespeare-t megszégyenítő monológokat szaval, Eric Idle Sir Robin szerepében, akiről az a legenda terjed, hogy személyesen pisilt be a Badon Hill-i csatában, s végül, de nem utolsósorban Terry Gilliam, akit ugyan nem sokat látunk a filmben, de hiányzása igazolt: egyrészt ő a film egyik rendezője, másrészt ő tehető felelőssé az összetéveszthetetlen animációért, amely egy olyan elengedhetetlen elidegenítő effektus, amely nélkül nem is Python a Python. Szóval anyám egyedül vajúdott, aztán 40 évvel később leültem, és megírtam ezt az izét.

Kövess minket facebookon és twitteren!