- SPOILERMENTES -

A film, melyről sose fogom megtudni, hogy mit gondolnék róla, ha nem Adam Sandler lenne a főszereplője. Bár találgatni azért lehet: valami olyasmit, amit most. S akkor ezzel szerintem most megdicsértem Sandlert.

Persze a dolog ott kezdődik, hogy Thomas McCarthy elég jó filmes, s elképesztően kínos lett volna, ha olyan címek után, mint Az állomásfőnök, A látogató és a Győzzünk már! (vagy a Fel! Oscarra jelölt forgatókönyve), ő se lett volna képes nézhetőbb keretek közé terelgetni a gatya- és pénzlehúzós vígjátékok e jelentős világsztárját.

Sandler nyilván bízott is McCarthy-ban, ez a bizodalom látszik is rajta, ahogy New York-i, magának való cipészként a lábbeliket talpalja, vagy épp szokásos sandleri bambasággal néz ki a fejéből, illetve a családi örökségként rámaradt üzletéből. A szomszédban Steve Buscemi borbélykodik, ő is nyilván színvonalemelő tényező, bár e két színész barátsága eléggé híres ahhoz – ráadásul Buscemi a haver nélkül nélkül is szokott azért öv alá választani időnként –, hogy még mindig éljünk a gyanúperrel: átérezhető brooklyni hangulat ide vagy oda, még simán lehet, hogy itt is mindjárt elszabadul az infantilizmus, ami úgy temeti alá az egész produkciót McCarthystól, Buscemistől, mindenestől, hogy a saját cipőnket is alig találjuk majd meg a zűrzavarban.

No de A cipőbűvölő abból a szempontból szerencsére mindvégig kellemes meglepetés marad, hogy nem rendelődik alá főszereplője múltjának: ez az Adam Sandler nem az az Adam Sandler, akitől legszívesebben sikítva menekülnénk át egy másik terembe. Ez a Sandler az a Sandler, aki most nem (ál)önironikus zsidó vicceit tolja el a igénytelenségig, hanem mesét, ha úgy tetszik, legendát, vagy ha úgy tetszik, univerzumot építene a suszter rejtélyes masinájának segítségével. Mert ugye, itt arról van szó, hogy akinek a csukáját ezzel a régi-régi szerkezettel hozzák helyre, annak varázsereje lesz – Sandler pedig a cipőbe ugrik, s külsőleg nyomban a tulajdonossá változik. Lesz is ebből kavarodás, meg viccelődés. Na de sajnos semmi olyan, ami igazán érdekes, vagy igazán humoros lehetne.

A végére ugyan végképp kiderül, hogy Sandler és McCarthy szimpla Woody Allen-hommáge helyett inkább egy olyan kicsi film kedvéért forgattak New Yorkban, amely kicsisége felől szeretne felnőni mondjuk a nagyobb szuperhősfilmekhez, hátha neki is lepottyan valami – igen ám, csak ehhez a mutatványhoz az is kellett volna, hogy a dramaturgia ne csak az utolsó harmadban legyen igazán szellemes és szerethető, hanem már rögtön a film elején elkezdődjön az építkezés. Persze, lehet, hogy azt gondolták, a nézőnek még meg kell szoknia ezt a Sandlert, de ha ezt gondolták, rosszul gondolták. Az ugyanis már régen látszik, hogy Adam szeretné, ha komolyabban vegyék, próbálkozott is párszor. A szándékot értjük, túl vagyunk rajta, megértettük, örülünk neki. Nem ártana ehhez akkor most már igazán erős filmeket is gyártani – mert ez A cipőbűvölő igazából csak a tévében lehet képes kisebbfajta varázslatokra. De, s akkor most tényleg igyekszem rendes lenni, a szándékot se árt persze díjazni, még ha az igyekvés önmagában tényleg kevés, így kap azért egy plusz csillagot.

Kövess minket facebookon és twitteren!