A plakáton két meztelen alak ül egymással szemben egy erdei tisztáson. Egyiken szarvas fej, másikon medvebunda - a furcsa kép és a beszédes cím miatt nem mást vártam, mint a meglepetés erejét ettől a finn filmtől, szóljon az bármiről is, legyen az szürreális eszképista dráma, vagy modern fantasy. Ha ezt az igényemet nem is teljes mértékben, de az utolsó húsz percre nagyon is sokkolóan váltotta be ez a Velencét és Torontót is megjárt horrorisztikus Grimm-mesébe torkolló road-movie.

J.-P. Valkeapaa direktor filmjének főszereplőit médiaiskolás tanítványai inspirálták. Jonit, a 19 éves katonaságból elszökött srácot polgári szolgálatra kötelezik egy javítóintézetben, itt szegődik mellé a nála nem sokkal fiatalabb szőkített hajú punk fruska, Raisa. Mindketten börtönben érzik magukat ezért úgy döntenek, megszöknek, bár láthatólag fogalmuk sincs arról, hogy mit is kezdjenek törékeny szabadságukkal. Innentől kezdve a tipikus különc pár menekülését látjuk, ami egyrészt nagyon esetleges (a felbukkanó egyéb szereplők sem koherens részei a filmnek), másrészt a karakterek is alig jutnak egymáshoz, vagy a nézőhöz közelebb az utazás alatt. A dadogó, szótlan fiúról szinte semmit nem tudunk meg, míg Raisa megtört, szuicid jellemét is csak elutasító szülei és beteg nagyanyja rajzolja meg igen halványan. 

A fiatalok kilátástalan útkeresésének bemutatására hivatott, de azt a valóságban alig karcoló történetet a már a nyitójelenetben is megvillantott szürrealitással próbálja árnyaltabbá tenni a rendező. Ez a mesés fényképezés és a hatásos zene segítségével sikerül is. A vörösben úszó, a csúnya véget (?) előrevetítő álomképeket minimalista fenyegető hangok, a drogos mámor és a természettel való szabad egyesülés tündérmesébe illő szimbolikáját nemes szimfonikus zene (Fauré - Pavene) kíséri. A felnőtt világ ellenséges légkörét bár mindvégig érezni lehet, a szeretetre és szabadságra vágyó fiatalokat fenyegető agresszió végül irdatlan erővel szakítja ki őket álmukból. A sokk bár nyilvánvalóan direkt módon hirtelen következik be (mint a Grimm testvérek brutalitástól sem mentes történeteiben), talán túl hirtelen – mindenesetre a nagybetűs WTF-érzést erősen hozza. 

Egyenletes és következetes forgatókönyv, valamint mélyebb karakterábrázolás nélkül csak ritkán tud érvényesülni önmagában egy film szürrealitásával, öncélúnak ható erőszakosságával (és az azt követő feloldozással) - de ha mégis, akkor is minimum megosztóan hat a nézőkre. A They Have Escaped-nek is ez a hibája (a korábban bemutatott I Am Here-hez hasonlóan). Bár hangvétele különös, befejezése bátor, az összképből hiányzik az egység és az üzenet tisztasága, így közepesnél nem tudom sokkal jobbra értékelni. Pedig van szuggesztív ereje, olyannyira, hogy tegnap éjjelről felderengő álomképeimbe is befurakodta magát.

Kövess minket facebookon és twitteren!