- SPOILERMENTES -
Margaret Ulbrich nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor fogta Jane lányát, és férjét hátrahagyva San Franciscóba költözött. Mivel mindez az ötvenes években történt, egyedülálló anyaként nem csupán a Nashville-ben megszokott miliő utáni környezetváltozással, de – az akkoriban bevett társadalmi szabályok szerint szinte elképzelhetetlen családi státusza miatt – az átlagosnál jóval súlyosabb nehézségekkel kellett szembenéznie. Manapság azt mondanánk, halmozottan hátrányos helyzetből indult. Manapság mindez elképzelhetetlen lenne. Legalábbis jó lenne hinni ebben.
Képzőművész végzettségei ellenére egy bútorgyárban tud nagy nehezen munkát szerezni, hogy Dingidungit pingáljon ágytámlákra, míg a szabadidejében mellékesként, aprópénzért vállalt portréskiccek készítése alkalmával megismerkedik a valódi művész- és rokonléleknek bizonyuló, megnyerő Walter Keane-nel. A nagyvilági férfi bárkit levesz a lábáról, s bár tehetségesebbnek tűnik a szövegelésben és a pénzkeresésben a festészetnél, a létbizonytalanság elkerülése, valamint annak érdekében, hogy a gyermekét a hatóság ne vegye el tőle, Margaret igent mond a hirtelen jött, bolondos és romantikus lánykérésre. Irány Hawaii, a csodás nászút a Paradicsomban!
Walter talán túl hamar, gyanúsan gyorsan ráérez, újdonsült felesége mennyivel ösztönösebben nyúl az ecsethez őnála, amikor sajátos képi világú, visszatérő motívumként hatalmas, szomorú szemű arcokat ábrázoló festményeit alkotja. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Egy félreértés miatt egyszer azt hiszik, a feleség műveit áruló férj festette az egyiket, és innen nincs megállás, szépen-lassan mindketten árulóvá válnak a szó másik értelmében. Egyik dologból következik a másik, a csúsztatásból előbb kegyes hazugság, ügyeskedés, majd évekig tartó szélhámosság, lelki terror és fenyegetés lesz, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Természetesen mindez hátterében pénz áll, először azért, mert alig, aztán mert már túl sok van belőle, ami a vélt vagy valós érzelmekkel keverve mindig egyszerű, de igen veszélyes elegyet képez. Mint amikor Marge (ami amúgy a Margaret becézett alakja) szerel Homer Simpson helyett titokban, hogy az ne legyen ciki a kétbalkezes, semmirekellő tohonyának. Ezért aztán ő azzal foglalkozhat, amit szeret, ráadásul úgy, hogy közben sokat keres a szenvedélyével. Evidens, hogy végig nemcsak a többieket, hanem elsősorban saját magát veri át. A két történet közötti különbség kizárólag annyi, hogy a rajzfilmepizóddal szemben a mozi az életet veszi alapul, egy megtörtént, igen nagy port és sajtóvisszhangot felvert eset képei peregnek a vásznon: az igazi MDH Keane, aki végül életében másodjára ismét gyerekestül menekülni kényszerült, majd a megveszekedett csaló ellen a sarkára állt, egy cameo erejéig fel is tűnik egy jelenetben.
Mondjatok egy Tim Burton filmet főhősnővel! Nyilván a Nagy szemeken kívül. Alice Csodaországban? Abban a címszereplő sokkal inkább gyereklány, mint ifjú nő, és a flúgos futam végigasszisztálásán kívül nem hagy semmilyen nyomot bennünk, ő a legjelentéktelenebb a többiek mellett. A halott menyasszony? Victor jellemfejlődésének katalizátora, ahogy mindez Sally-re is igaz Jack Skellington árnyékában. Erős karakterek, mint Macskanőé, de nem léteznének a történetük fókuszában trónoló férfiak nélkül, ahogy Selina is titkárnő maradna a hímek elnyomása hiányában a Batman visszatérben. Míg a Helena Bonham Carterrel együtt töltött hosszú évek alatt a pár egyfolytában arról nyilatkozott, milyen termékeny múzsái egymásnak, a direktor soha nem ajándékozta meg szerelmét igazán jelentős, masszív szereppel. Eggyel sem. Érdekesekkel, különlegesekkel igen, olyanokkal elhalmozta, de egy fontos vagy legalább "átlagos" főszerep sem jutott gyermekei anyjának, akivel végül tavaly karácsony előtt néhány nappal közösen jelentették be, hogy elválnak útjaik. Az ünnep első napján pedig bemutatták a Nagy szemeket, ami a rendező pályafutásának új nyitánya (lehet), a sok maszkulin mozgóképet követő, igazi feminista kiáltvány, ám a végre komoly női főszerepet nem az ex keltette életre.
Lehet azon agyalni, vajon ez egy elbocsátó szép üzenet, még inkább bocsánatkérés-e a zseni(nek kikiáltott fráter)től a neki magát mindenben alárendelő, érzelmileg kizsigerelt asszony felé, akinek a "szabadulását" így tudta feldolgozni szimbolikusan. Az nem kérdés, Burton(ék) magánélete és művészete egymástól elválaszthatatlan (mint mindenkié, aki kreatív alkotómunkát végez), az viszont igen, hogy akarunk-e a hálószobaablaknál leskelődni? A válasz részemről egyértelmű nem. Nem hiszem, hogy a Nagy szemeket ne lehetne értékelni az áthallások vájkálássá mélyítése nélkül. A film egyébként is sokrétű, vagy legalábbis próbál az lenni, és ez a legnagyobb hibája: sokat markol, és keveset fog. Bele-belekap olyan témákba, mint az élet és a művészet, az eredeti és a másolat, a valódi és az utánzat, az egyedi darab és a futószalagon gyártott tömegtermék kapcsolata, a marketing és a bulvársajtó felelőssége a fogyasztói szokások alakításában, de éppen csak karistoljuk a felszínt, ami nemcsak a nagyobb, egész társadalmat érintő kérdésekről mondható el. Családi szinten sem bomlik ki az egyéni dráma, a szereplők egyfolytában igazságról és hazugságról, bizalomról és boldogságról beszélnek, ám nem élik meg mindezt. A rendező a vallási szállal végképp nem tud mit kezdeni, s bár a hívők ezúttal nem rémesen ijesztő, gótikus és mókásan ósdi figurák, de az sem sokkal jobb, hogy örömmámorban úszó, egzotikus és bárgyú csodalény lett belőlük.
Mintha anyu költözésnél vitte volna magával a közös gyereket, Burton nemcsak Bonham Cartert, hanem a régi és állandó fegyvertársat, Johhny Deppet is kihagyta művéből, aminek ez utóbbi döntés kifejezetten jót tett. Amy Adams és Christoph Waltz jutalomjátékát öröm nézni, a visszafogott jin és az őrülten tobzódó jang egyaránt meggyőző. Waltz Deppebb a Deppnél, viszont játéka annyival kiforrottabb a pályatársénál, hogy míg amaz az utóbbi év(tized)ekben sajnos a pojáca skatulyájában ragadva szétbarmol szinte minden karaktert manírjaival, emezt nézve nem a színészt, hanem a szerepet látom. Magyarul nem Waltz ripacskodik az ostoba és önámító fajankó szerepében, hanem hitelesen tárja elénk a ripacs Keane személyiségét, amit a életrajzi alkotásokban már-már kötelező, dokumentarista utószó vastagon aláhúz. Ha már szóba került, a Nagy szemekről szólva mindenhol kiemelik, hogy ez Scott Alexander és Larry Karaszewski második forgatókönyve az Ed Wooddal együtt, amit Burton leforgatott, ez is egy mellőzött vagy kevéssé ismert művészről szól, stb. Számomra a film a Nagy hal igen tanulságos női inverze, amiben ezúttal az érem másik oldalán azt láthatjuk, milyen elviselni a hóhányó, megbízhatatlan és zsarnoki családfőt, aki bár minden jóval ellát, sőt szeret minket, ám eközben nemcsak fizikailag zár a négy fal közé, de minden szinten uralkodik rajtunk.
A Nagy szemek nem jó, de fontos film a témája és Tim Burton karrierje szempontjából is. A mágikus realizmus (egykori) észak-amerikai nagymestere néhány hallucinált szekvenciát leszámítva ezúttal a mesét hanyagolta a realizmus javára, ami a legutóbbi művei ismeretében érthető, hiszen egy ideje talán már túl messzire ment a fantázia birodalmában. Gabriel García Márquez hangyáit rovarirtóval pusztítjuk el, a magány felett pedig győz a hit, az igazság és a boldogság ereje. Ha a különféle elemek egyensúlyba kerülnek egymással az új képletben, egy vagy két filmmel később minden rendben lesz. Danny Elfmant viszont mindenestül kérjük vissza, a művésznőt, akinek a hangja annyira kifejező, mint amennyire egy napon felengedett, fagyasztott ponttyal izgalmas lehet csókolozni, kéretik elfelejteni.
Kövess minket facebookon és twitteren!