Ez most vagy valami, vagy megy valahova - mondja a viccben a székely bácsi, mikor életében először lát teknősbékát, és én is hasonlóan érzek a Wachowski-testvérek életművével kapcsolatban. A minden tekintetben nagyszerű kezdetek után (Fülledtség, Mátrix) a kapcsolatunk facebookosan szólva bonyolulttá vált. A világ nagy része szép csendben elkönyvelte őket a giccs szinonimájává, sokan pedig a középszerű nagyotmondás alapkövévé vált Paulo Coelho mozgóképes követőinek tartják a testvéreket, pedig talán nem ilyen egyszerű a helyzet.

Az viszont biztos, hogy az előző pár filmjük fogadtatásának tükrében minden hollywoodi producer falára kikerült egy figyelmeztető szöveg, tételesen felsorolva mindazt, amit nem szabad megengedni ennek az excentrikus párosnak. A Warner mégis megszavazott nekik (állítólag) 170 milliót a Jupiter felmelkedésére, ami egy kis reményre adott okot, hiszen sok mindent el lehet mondani a stúdiórendszerről, de azt biztosan nem, hogy hülyék lennének. Nos, a végeredményt látva ismét ambivalens gondolataim támadtak, mert aki ennek a projektnek zöld utat adott, annak vagy nincs ki mind a négy kereke, vagy csak hallgatott a Birdmanben is előcitált varázsmondatra: a népek úgyis bekajálnak mindent, ami hangos és nagy.

Igen, a Jupiter felemelkedése hangos és nagy, az elköltött sokmillió minden centje visszaköszön a vászonról. Gyönyörűen megmunkált külső- és belső terek, káprázatos díszletek, remek maszkok és kosztümök tucatjai vonulnak fel, de sajnos Wachowskiék most is csak az űrt takargatják a külsőségekkel, mert amennyire nagy és hangos a filmjük, pont annyira semmilyen. A csontsovány történet egy orosz takarítónő (Mila Kunis) köré szerveződik, akire az univerzum egyik leghatalmasabb királyi családjának mindhárom örököse (Eddie Redmayne, Douglas Booth és Tuppence Middleton) feni a fogát, persze a leányzó megkaparintását megnehezíti a renegát farkasember (Channing Tatum). Ennyi, nem több, és még ez is csak azért van, hogy az össze-vissza elrabolgatásokkal újabb és újabb helyszíneket tudjanak bemutatni, majd porig rombolni.

Egy szerencséje van az alkotóknak, hogy az élelmesebb néző már az első fél óra után rájön, hogy zsebre kell tennie az agyát. Aki így tesz, az kap egy felturbózott hullámvasutat (abban is a lejtmenet a legjobb), elnevetgélhet az esetlen karaktereken, a béna egysorosokon ("Én inkább vagyok kutya, mint ember." "Én pedig imádom a kutyákat.") és a hamvába holt vállalkozáson, hogy Dűnét faragjanak a puszta homokból, miközben ámuldozva mosolyoghatja meg a minden koncepciót mellőző akciójeleneteket, amelyből csak Tatum és Kunis kerül ki győztesként, mert pontosan tudják hogyan kell jelen lenni minden idők legdrágább SyFy-mozijában.

Aki viszont komolyan veszi ezt az egészet, az készüljön fel a szellemvasútra, ahol a legsötétebb sarkokból törnek elő az evolúciót és a kapitalizmust összemosó hagymázas eszmefuttatások, a Mátrixot megerőszakoló emberszaporítás, miközben ide-oda ugrálnak két Lady Gaga videó és az Elton John nappalijában rendezett divatbemutató között. De legalább lesz idő elgondolkodni azon, hogy a jövőre tuti Arany Málna-jelölt Eddie Redmayne tényleg az a színész-e, aki pár héten belül Oscar-díjas lehet, de még ezt a megrökönyödést is felül fogja múlni a konklúzió pillanata, amelyben megtudhatjuk, a Föld ura mit művel a szabadidejében.