- SPOILERES -

Ahogyan egy megszállott horror-fanatikushoz illik, a régi, kimaradt adósságok és elfeledett vagy alig emlegetett gyöngyszemek pótlása mellett igyekszem előbb vagy utóbb megnézni minden újonnan kijött horrorfilmet. Nem vagyok sznob vagy válogatós ilyen téren, szinte mindennek tudok örülni ebben a műfajban, és még az alacsonyabb színvonalú vagy ügyetlenebb-ötlettelenebb alkotások is úgy kikapcsolnak másfél-két órára, amire más filmek képtelenek. Alacsony elvárásokkal és az élményekre örökké éhes, de könnyen boldoggá tehető rajongói attitűddel vágok neki ilyen jellegű gátlástalan portyázásaimnak, melyek során csak nagyon ritkán fordul elő, hogy egy-egy olyan horrorfilmbe futok bele, ami toronymagasan kiemelkedik a műfaj futószalagon gyártott, gépies és rutinos tucattermékei közül. Az In Fear ilyen volt, és nyugodt szívvel tennék be nemcsak az ezredfordulót követő évek legjobb horrorfilmes rendezői debütálásai közé, hanem az elmúlt években kissé megtorpant brit horror újhullám legújabb gyöngyszemei közé is.

Azonnal érezni lehetett, hogy a korábban kizárólag a televíziónak dolgozó Jeremy Lovering kellőképpen komolyan vette filmjét, amit az esetek többségében hiányolni szoktam, már pedig ez nélkülözhetetlen a letaglózó hatás eléréséhez. 2013-as mozijának további erősségei közé tartozik kiváló atmoszférateremtő képessége, a kezdettől fogva komor és fenyegetettséggel teli légkör ugyanis azonnal beszippantott, amihez nyilván nagyban hozzájárult a forgatás helyszínéül szolgáló cornwalli táj és erdők-mezők baljós hangulata is. A legfontosabb mégis, hogy Lovering tudatában volt annak, amit a túlbuzgó és becsvágyó horrorfilmrendezők többsége mintha már régen elfelejtett volna, miszerint a kevesebb sokszor több, mert bizony ha paráztatásra kerül sor, akkor az eszköztelenségnél hatásosabb fegyver kevesebb létezik. Ahhoz viszont már tehetség kell, hogy a legegyszerűbb és leghétköznapibb helyzetekből teremtsünk feszültséget, de Loveringnek ez is sikerült.

A történet letisztultabb nem is lehetne: Tom (Iain De Caestecker) és Lucy (Alice Englert) néhány héttel a megismerkedésük után egy írországi zenei fesztiválra utaznak, ám ahogyan az lenni szokott, soha nem érnek oda. Bimbózó románcuk elején járunk, kapcsolatuk még eléggé bizonytalan, de a kissé bátortalan Tomnak végül sikerül elcsábítania a lányt. Miután megállnak egy pubban, ahol Tom összetűzésbe keveredik a kötözködő helyiekkel, Lucy beleegyezik, hogy együtt töltsenek egy romantikus éjszakát egy közeli hotelben. Ezzel veszi kezdetét kálváriájuk, össze-vissza köröznek az elhagyatott erdei utakon, de csak nem sikerül megtalálniuk a Kilairney House nevezetű szállodát. Leszáll az éjszaka, a benzinjük kifogyóban, nem sokkal később pedig rá kell döbbenniük, hogy valaki direkt szórakozik velük, valaki, akinek nincs más célja, minthogy pusztán élvezetből mindkettejüket jól megkínozza, testileg-lelkileg egyaránt.

Az In Fear első fele kísérteties hasonlóságokat mutat a 2003-as Zsákutcához (Dead End), és habár sokáig úgy tűnik, hogy egy mindfuck road movie-val állunk szemben, 40 perc után kiderül, hogy semmiféle természetfeletti közbeavatkozásról nincsen szó, a pszichopata Max (Allen Leech) kegyetlen játszadozásai állnak ugyanis eltévedésük hátterében. A film első felében Lovering biztos kézzel adagolja a suspense-t, a bolyongástól egyre csak növekvő stressz és frusztráció pedig fokozatosan zilálja szét az újdonsült pár közti amúgy is gyenge kötelékeket. A veszélyérzet folyamatosan növekszik, a kezdeti idill megreped, miközben a fenyegetettség szinte tapintható, anélkül, hogy a film első felében bármiféle közvetlen támadás érné őket. Max betoppanásával aztán fordul a kocka, és a film átmegy egyfajta home invasion-variációba, csak ezúttal a terror a gépkocsiban zajlik.

Az már ízlés és hangulat kérdése, hogy ki melyik részét értékeli jobban ennek a mozinak: a film első, pszeudo-természetfeletti vagy második, egyszemélyes torture felét, de annyi biztos, hogy a második felvonás is tartogat néhány felejthetetlen jelenetet, miközben a klausztrofóbia a volán mögött a tetőfokára hág. Ahogyan Max választásra bírja Lucyt, hogy melyiküket ölje meg, azt hazudva, hogy kés van nála, miközben teljesen fegyvertelen, a film pszichológiailag brutálisan hideglelős pillanatai közé tartozik, mellyel végleg megsemmisíti őket, mint párt, de a birkózás sárban és a hidegvérrel végrehajtott csuklótörés is legalább ennyire emlékezetes. És anélkül, hogy további fontos spoilereket elárulnék, annyit azért még elmondok, hogy a finálét - amely egyébként az egyetlen gyenge és némileg következetlen, de vizuálisan kétségkívül erőteljes pontja - követően a benzin ízét sokáig érezzük majd még a szánkban, arról nem is beszélve, hogy a film vége felé látható roncstelepre én még nappal sem merészkednék.

Lovering egyébként állítólag nem adott forgatókönyvet a színészeinek, mert az eredeti reakcióikat akarta rögzíteni, ami ha tényleg igaz, sikerült neki, mert mindnyájan jól teljesítettek, hiteles és átélt az alakításuk, Allen Leechnek pedig kifejezetten jól állt ez a szadista szerep. Daniel Pemberton és Roly Porter indusztriál-noise beütésű filmzenéje csak még ridegebbé teszi ezt az amúgy is könyörtelen mozit, aminek kétarcúsága engem egyáltalán nem zavart. Készült a filmhez egyébként egy sokkal hangulatosabb minimalista plakát annál, mint ami végül a Blu-ray-lemez borítójára került (a lenti nem az), Jeremy Loveringre pedig szerintem ezek után érdemes lesz odafigyelni. 

Kövess minket facebookon és twitteren!