Először a lányát rabolták el, aztán őt és a feleségét, most pedig... most pedig... nem rabolnak el senkit. Vagyis de: elrabolják a felesége életét, és ő a legfőbb gyanúsított! Bryan Mills (Liam Neeson) különleges képességét arra használja, hogy tisztázza a nevét, és elkapja az igazi tetteseket.

Hogy hat évvel ezelőtt az Elrabolva mennyire szerencsés csillagzat alatt született, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a jóval haloványabb második részt világszerte még jobban is kajálták, mert a népek alig várták, hogy repetázhassanak a nagypapa létére is szupersármos Liam Neeson bosszúhadjáratából, akiből magából is akciófilmes szupersztár lett. Nem csoda, hogy minden ígérete ellenére igent mondott a harmadik részre, amely ugyan tényleg eltér az eddigi móditól, de csak annyira, hogy szemérmetlenül lenyúljon egy sokkal-sokkal jobb filmet, melyben Harrison Ford hajkurászott egy félkarú gyilkost. A nyúlás olyannyira jól sikerült, hogy az Elrabolva 3-ban is van egy jelenet, melyben az ártatlanul meghurcolt főhős megfürdőzik a csatorna mocskában, mint valami kivert kutya.

Persze, az akciófilmeket elsősorban nem a történetükért szeretnénk - azokért "csak" isteníteni szoktuk őket, hisz, kedves Hollywood, nincs jobb egy olyan akciófilmnél, amely az izgalmak szállításán túl még mesélni is képes -, ám az Elrabolva 3. minden szinten elvérzik. Először is - egy rövidke futkározást leszámítva - jó 45 percig kell várni, mire elszenvedheted az első igazi akciószcénát, és tényleg a "szenvedés" a megfelelő jelző arra, ami rád vár, ugyanis Olivier Megaton rendező és vágói olyan barbár módon nyirbálják össze az akciót, hogy nem csupán követni lehetetlen, de hiányzik belőle mindenféle ritmus és esztétika. Mintha nyisszantásonként fizetnék a vágót .

Részben persze világos, mire fel ez a nagy kaszabolás: a 62 éves Liam már biztosan nem tudja olyan kecsesen és keményen aprítani a rázúduló kaszkadőröket, mint ahogy az a filmből kitűnik, ezért aztán az imént méltatott vágóollóval és zsonglőrbábú módjára pörgetett kamerával próbálják feltuningolni őt, ám még ez a nagy felfokozottság sem tudja elrejteni azokat a röhejes ötleteket, mellyel a koreográfusok és a pirotechnikusok előálltak: az még hagyján, hogy az autók kisebbfajta atombombaként robbannak fel (máskor pedig sértetlenül száguldanak át az ipari fémkapun), de azt már nehezen lehet mosolygás nélkül (vagy éppenséggel mély letargiába zuhanva) tűrni, hogy Mills úgy teleportálgat ezekből a felrobbanó járműkből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és valószínűleg hirtelen méretváltásra is képes, hisz a maga 193 centijével oly ügyesen rejtőzik el egy 170 magas hulla alatt, hogy öröm nézni.

Bárcsak a filmet is öröm lenne nézni, csakhogy az otromba akciók szüneteiben a színészek vagy szappanoperálnak vagy kínos töltelékmondatokkal viaskodnak, is míg a Millset üldöző, amúgy totálisan tehetetlen Forest Whitakert nyugodtan át lehetne keresztelni Basil Expositionre, akinek az a feladata, hogy magyarázza a történéseket, addig Mills feleségének új férjéről kilométerekre látszik, hogy rosszban sántikál. Nem utolsósorban azért, mert Dougray Scott vajazza magát a bőrében. 

Az Elrabolva-széria mindössze három film alatt elért arra a szintre, hogy izgalmas meglepetéssikerből előbb fáradt rókabőr, végül felháborító ízlésrombolás legyen, Adja az ég, hogy a plakát tagline-jának igaza legyen, ugyanis már nem csak Liam Neeson túl öreg ezekhez a szarokhoz.

Kövess minket facebookon és twitteren!