- SPOILERES -

Itt az út vége. Kurt Sutter motoros gengsztersorozatnak álcázott, shakespeare-i parafrázisokkal teli királydrámája 7 év 91 vérgőzős epizódját követően lezártnak tekinthető, és ahogy az várható volt, jókora csattanással ért véget. A végső epizód pedig olyan szempontból is tökéletes, hogy magába foglalja mindazt, ami jó... és ami rossz volt ebben a szériában. Innentől kezdve spoileres sorok jönnek.

Jax (Charlie Hunnam) végzete elrendeltetett. Nero (Jimmy Smits) figyelmeztette: ha megöli anyját, Gemmát (Katey Sagal), aki hirtelen felindulásból és számos (forgatókönyvírói) félreértésnek köszönhetően végzett feleségével, Tarával (Maggie Siff), azzal olyan terhet vesz vállára, amellyel egyszerűen képtelenség együtt élni. Viszont mikor Jax felkeresi azt a helyet, ahol apja meghalt (egy olyan gyilkosság áldozata lett, melyet ő maga is előre látott), Sutter rámutat arra, hogy a Fiú sorsa már sokkal korábban eldőlt. Mindazt a bűnt, hazugságot és erőszakot nem lehet semmissé tenni, nem lehet átruházni, legitimizálni, jóvátenni, melyet anyja és nevelőapja, Clay (Ron Perlman) nyomdokaiba lépve ő maga is tovább folytatott. És mint kiderült, elfutni sem lehet előle.

Ezt felismerve Jax csak egyet tehetett: minden terhet, minden szart magára vett, és alászállt a pokolba. Ehhez még egyszer utoljára a halál angyalává kellett változnia. A csuklyát nem más, mint a sorozat egyik legrejtélyesebb figurája, egy hajléktalan nő adta át neki (akit mintha a hatodik évadban Brooke elveszett édesanyjaként azonosítottak volna, hogy aztán ez a szál végül ne teljesedjen ki), aki egyfajta természetfeletti jelenségként (istenként? angyalként?) fel-feltűnt a sorozatban, és passzív szereplőként, de mindig plusz jelentéstartalommal ruházta fel az izé... jelenéseit. Ebbe a kabátba/köpenybe burkolózva várja Jax August Marksot (Billy Brown) a bíróság lépcsőjén, és tényleg csak egy kasza választja el attól, hogy ne szimbólumként, hanem megtestesülésként tekintsünk rá.

Elvileg Jax biztosítja a Samcro jövőjét azzal, hogy új főkolomposként/elosztóként az IRA-ból kiszakadt fegyverüzért teszi meg, társaival pedig megszavaztatja a Mayhemet, ami elől ő maga "elfut", de hogy a motorosklub jövője mennyire bizonytalan, azt jól szimbolizálja az utolsó jelenet, melyben egy varjú (a klub manifesztációjaként) kenyeret és bort (igazából Jax vérét) fogyasztja el egyfajta utolsó vacsoraként, mindezt ignoránsan, a körülötte zajló tragikus robajjal nem törődve: szóval úgy tűnik, Jax minden erőlködése ellenére a klub sorsa is megpecsételődött. Naivság is lenne azt hinni, hogy ez a törékeny status quo hosszan kitart, és hogy ezek az emberek megváltozhatnak: Chibs (Tommy Flanagan) és Tig (Kim Coates), a klub új elnök-alelnök párosa gyökértelen figurák, akik önmaguk előtt sem tagadják le, hogy szörnyetegek.

Ezt Jax is tudja, hisz két fiát, és azok gyámjaként kijelölt Wendy-t (Drea de Matteo) és Nerót megpróbálja a klubtól és Charmingtól elválasztani. Azon törekvése viszont, hogy nagyobbik fiának lelkét megmentse, már megkésett, hiába éget fel maga mögött minden hidat (és pusztít el minden gondolatot, szellemi örökséget, amely ugyanúgy befolyásolhatja fiát, mint ahogy őt befolyásolták apja jegyzetei), mert miközben ujján forgatja azt a "SON" feliratú gyűrűt, melynek el kellett volna tűnnie, nyilvánvalóvá válik, hogy a fiú már szívében és lelkében, és talán génjeiben is ott őrzi apja szellemét.

A sorozatot mindig is erős szimbolizmus kísérte, néha már-már arrogáns, célt tévesztett vagy egyenesen paródiába hajló (erre talán a szellemekkel kommunikáló Gemma a legjobb példa), de mégis a szimbólumokban volt jó ez a széria, ezekben és a csendes pillanataiban, melyben a hősök nem próbálták meg szavakba önteni - bocsi Sutter - meglehetősen korlátozott és redundáns szókincsükkel érzéseiket és szándékaikat, és hagyták, hogy a képek és a helyzetek beszéljenek.

Ezen utolsó epizódon is látszik, hogy Sutternek milyen jó gondolatai és érzései vannak, ellenben mennyire csapnivaló rendező. Ötvenedik alkalommal zajlik le ugyanaz az akciójelenet, melyben egy figura megjelenik egy járművel, elkezd lövöldözni (senki sem hal meg), majd elmenekül, és ez egy olyan üldözéses jelenetbe torkollik, melyben senki és semmi nem sérül meg (komolyan). Minek ezt erőltetni, mikor az az érzésed, hogy lelkes, de nem túl tehetséges amatőrök mutatványa csupán? Számos sorozat bebizonyította már, hogy akcióhoz, beállításhoz, színészvezetéshez, tehát elég alapvető dolgokhoz nem kell nagy költségvetés, 1.78-ban is lehet valami invenciózus és kreatív. Sajna ez a széria sok szempontból botladozott: bántóan tehetségtelen arcok ténferegtek felesleges szerepekben, mintha Sutter nem mert volna nemet mondani bizonyos családtagoknak, barátoknak, vagy pedig - bevallottan - kabalaként őrizte meg őket. Említhetném Lyla-t (Winter Ave Zoli), aki évek óta csak pornót rendez, és a jó ég tudja, hol ásta el saját és Opie gyerekeit, akikre elvileg ő felügyel, és a sort folytathatnám Happy-vel, Chucky-val, ám szegény Unser járt a legrosszabbul, akinek - már elnézést - de rég meg kellett volna halnia rákban, és nem pincsikutyaként követnie az eseményeket meg Gemmát.

Elég nehezen tudom feledni az epizódnak azon jelenetét, melyben a tagok körbeállnak, és egyfajta férfitáncot járva azt hitetik el a nézővel, hogy na, most fognak végezni az elnökségről lemondott Jaxszel, hogy aztán olyat tegyenek, mellyel a nézőn kívül mindnyájan tisztában voltak (Happy kap egy karlövést, Jax pedig "elmenekül", hogy az ő halála ne a klubbon száradjon), és miközben a szemeimet forgatom, azt kérdem, kinek szólt ez a "show", ez a színjáték... Hát persze, hogy nekem. Felálltak, felvették a szerepet és verset mondtak (Sutter még arra is ügyelt, hogy a jelenlévők mindegyike hozzátegyen valamit a mondókához). Mert hát a Sons of Anarchy az volt, ami: egy színpadi dráma, amely tudatosan és túlságosan is színpadias ahhoz, hogy ezt felrójam neki. Hát... nem is teszem.

Kövess minket facebookon és twitteren!