John Wick (Keanu Reeves), az egykor Rémkirály néven ismert bérgyilkos ma már visszavonultan él Lakáskultúra-címlapra illő pecójában, több milliót érő "aranysárkánnyal" a pincében, egy '69-es Ford Mustanggal a garázsban, egy fiatal feleségével pedig a sírban. Nnna, ez utóbbi miatt John Wick nem túl boldog, de mielőtt visszatérhetne régi szokásaihoz, feleségétől kap egy elképesztően cuki kiskutyát, aki talán átsegítheti a gyászon. Igen ám, de egy orosz maffiózó (Michael Nyqvist) felelőtlen fiának megtetszik John Wick kocsija, ezért néhány fogdmeggel meglepi őt álmában, jól elagyabugyálja, a kocsit meglovasítja és - legnagyobb hibaként - kiskutyáját és kinyiffantja. John Wick pedig felkerekedik, hogy bosszút álljon.

Kurva nagyot szólt az első trailer. Akkorát, hogy hirtelen mindenki (mi is) akciófilmes trónfosztással, azonnali karrier-rehabilitációval és más magas oktánszámú kijelentésekkel kezdett el dobálózni, de minimum az év adrenalinbombájaként kezdte el várni az új Keanu Reeves-mozit, érted, egy olyan színész legutóbbi próbálkozását, akit már évekkel ezelőtt leírtunk. Nos, a John Wick ugyan jól megrugdossa akciófilmek (Hollywoodban) szunnyadozó műfaját, de alapvetően azért nem rengeti meg azt.

Hogy miben hoz újítást, azt simán elintézhetném a(z állítólag) kedvenc frázisommal, mi szerint nem veszi komolyan magát, és ugyan a film humora kifejezetten üdítő, azért jóval többről van itt szó kacsingatásnál. A John Wick ugyanis olyan vidékre merészkedik, amerre az akciófilmek ritkán rendeznek ramazurit: fantasy-elemekkel kokettál. A film egy olyan világban játszódik, melyben a bérgyilkosoknak saját exkluzív szállodájuk van (minden bizonnyal VIP klubtagságival, szakszervezettel és +5% kedvezménnyel a Barnes&Nobles szabadidős részlegén), egy olyan világban, melyben a legkiválóbbakat mindenki ismeri és tiszteli (a biztonsági őrtől a rendőrjárőrig), és talán esténként gyerekeiknek is az ő "hőstetteiről" mesél, mintha rettenthetetlen lovagokról lenne szó, szóval egy olyan univerzumban, melyben egyáltalán nem meglepő az, hogy Keanu hőse kb. 180 emberrel végez, ebből legalább 185-tel fejlövéssel.

A halál az ő művészete, és hasonszőrű sorstársból ugyan hosszú a sor, mióta néhány évtizeddel ezelőtt feltalálták az akciófilmek műfaját, de kevés az olyan, akit ne lehetne valamilyen korhoz, valamilyen trendhez kötni. Ügyesen építkezett David Leitch/Chad Stahelski, a kaszkadőri múlttal rendelkező rendezőpáros: a John Wick kortalan mű. A történet vasszögekkel levert sablonjai a 70-es, 80-as években eredeztethetők, képi világa, használt lencséi a 90-as éveket idézik, szuperszexi kiállása pedig a 2000-es évek elvárásait teljesítik, és mindezt vérbe fojtja az extrém erőszak, ami ilyen-olyan módon, de azóta jelen van a filmvilágban, mióta Sam Peckinpah szitává lőtte a Vad bandát. És ehhez jön a fentikben körvonalazott fantasy-körítés.

Meg a tempó. Abból a film nem szenved hiányt. John Wick sosem áll, és csak néha sétál, többnyire inkább rohan előre, és mindent és mindenkit elsöpör az útjából: Lee Marvin Walkerje elismerősen bólogatna. Mint minden magára kicsit is adó akcióhős, a fegyvernemekben ő sem válogat, és majdnem annyi hullát halmoz egymásra, mint John Woo hősei szoktak két bevásárlás között.

Kár, hogy a film az utolsó harmadra némileg némileg kifullad. A szem belefárad a sokadik fejlövés látványába, a fül pedig már kellemetlenül cseng a százezredik kilőtt golyó gellerjének visszhangjától, és mikor már azt hinnéd, ez a csörte, ez a leszámolás lesz a végső, a film még pörög tovább még egy, aztán még egy és még egy ütközetig, melyet látva már a rosszfiúk is csak röhögnek kínjukban. Szóval nem az a baj, hogy a film eseményeiben nincs logika (miért van az, hogy John Wickről tényleg mindenki hallott, kivéve egykori munkaadójának fia, aki elvileg ebben a környezetben nőtt fel?), hanem hogy a buli még akkor is tart, mikor az utolsó pia is elfogyott. Másnaposan pedig már a világ legjobb partija se olyan jó.

Kövess minket facebookon és twitteren!