Lou Bloom (Jake Gyllenhaal) azon szerencsések közé tartozik, aki szereti a munkáját. Elhivatott, agilis, találékony - írhatná ezt a CV-jében, sőt, nem is rest úton-útfélen erényeit hangsúlyozni, ráadásul tényleg jó abban, amit csinál. Túlontúl is. Lou Bloom ugyanis balesetekről, bűnesetekről készít felvételeket, egyre merészebbeket, egyre exkluzívabbakat, és egy idő után szimpla megfigyelőből résztvevővé válik.
Bemászik a bőröd alá. A film is, Lou is. Jake Gyllenhaal szemlátomást versenysúlyának jelentős részét ledobta azért, hogy aszott arcából még jobban kidülledjenek eleinte fürkésző, aztán hipnotikusan igéző szemei, mosolyát pedig hátborzongató idézőjelek közé tegyék az arcát beborító ráncok. Simulékony modorával, tankkönyvekből vett filléres, de határozottan előadott tanbeszédeivel ujjai köré tekeri a felvételei értékesítésére kiválasztott tévéadó műsorigazgatóját (Rene Russo), és az asszisztensének bepalizott utcagyereket (Riz Ahmed): nem is érted, hogy kezdhette olyan mélyről, mint ahol a film elején volt.
Vagyis de. Dan Gilroy (Tony Gilroy fivérének) bemutatkozó rendezése akár egy morbid, kifordított sikertörténetként is felfogható. Itt van ez a szegény fiú, aki megtalálja a hivatását, megtalálja a helyét a világban, egyre feljebb tör a szamárlétrán, sikert sikerre halmoz, barátra lel, leszámol a gonosz konkurenciával (Bill Paxton, mint rivális híradós), és még a lányt is megszerzi. De még hogy!
Az információra - a minél véresebb, minél rettenetesebb, minél nagyobb dózisban adagolt, annál jobb valóságra - kiéhezett társadalmunk beteges kivetülése ez a figura: amolyan XXI. századi Taxisofőr, aki egyszerre éhezi és kiszolgálja a figyelmet, és outsiderből uralkodóvá válik: egyik poszthoz sem kell túlzottan szeretni az értékeket, az erkölcsöt, úgy általában az embert. Nem is rest eltaposni őket.
Az Éjszakai férget elnézve beugorhat a Drive, de a két film csupán helyválasztásában és egyéb külsőségeiben mutat rokonságot: az Éjjeli féreg is Los Angeles neonfényben fürdő, rideg utcáin játszódik, bőszen eregeti a benzingőzt, és jó eséllyel pályázhat "az év amerikai kultuszfilmje" körberajongott státuszára, de míg egy másik zsánerből itt rekedt Sofőrt lehetett szeretni, Bloomot maximum csodálni, de leginkább félni.
Pedig, mint minden sikertörténet esetében - még ha jelen esetben az előjelek többsége negatív - itt is kiszámíthatóan megy előre a cselekmény. Tudod, hogy Bloom mindig nagyobbat mer, újabb határt lép át, újabb rendőrségi szalagot szakít át, mégis rettegve féled, hogy legközelebb mit merészel, és miközben kényszeredetten nevetgélsz a híradó világának abszurd bemutatóján, egyszer csak azon kapod magad. hogy legszívesebben sorsközösséget vállalnál a Hálózat Howard Beale-jével. És neki már majd 40 évvel ezelőtt is elege volt.
Kövess minket facebookon és twitteren!