Az úgy volt, hogy egy túl szépnek nem nevezhető őszi napon leültem megnézni A remény rabjait, tudjátok, "minden idők legjobb filmjét". Részben azért, mert vacak idő volt odakinn, és a férfiembernek ilyenkor kell egy kis lélekemelő eledel, hogy helyrerakja azt, amit a természet elszabott, másrészt ez a film is már húsz éves, és ez bizony jubileumi megtekintést igényel. Aztán mikor elkezdődött az utazás, és beúsztak Thomas Newman hátborzongatóan szép taktusai, meg persze felcsendült Morgan Freeman azóta jelzővé nemesedett narrációja, felötlött bennem egy-két anekdota (a film végén mágikusan helyén maradt plakátról vagy Redről, "az írről"), és a lejátszást pauzálva (tudom, szentségtörés) elkezdtem kutatni A remény rabjai után azzal a címszóval, hogy ebből majd szülök egy bő lére eresztett kritikát, melyben kitérek a film születésére is. Aztán kiderült, hogy a film elkészülte, eredendő bukása, majd lassú és példátlan győzelme legalább annyira szép történet, mint amit a cselekménye körbejár, így a kritikából werk született, melyet megmutattam Tóth Csabának, a VOX főszerkesztő-helyettesének, aki kb. fél óra múlva jelezte, hogy ezt az írást szeretné publikálni az új VOX-ban, így most ismét arra buzdítalak titeket, hogyha eddig nem lett volna szándékotokban, akkor a most szerdán megjelenő VOX-ért perkáljatok ki 777 Ft-ot, mert a Csillagok között körbejárása mellett lesz benne egy laza öt oldalas cikk minden idők (egyik!) legjobb filmjének mesés születéséről, melynek abszolválását remélhetőleg legalább annyira élvezni fogjátok, mint én a megírását.


Az oldalon található tartalmak kizárólag








