Mason (Ellar Coltrane), a hat éves texasi fiú szülei (Patricia Arquette és Ethan Hawke) elváltak, nővérével (Lorelei Linklater) együtt az előbbivel él, miközben az utóbbi az útját keresi valahol a messzeségben. Az elkövetkező 12 évben négyük életét követhetjük nyomon (leginkább) Ellar szemén keresztül, leginkább rá fókuszálva: hogy lesz a kisfiúból fiú, a fiúból tinédzser és a tinédzserből egyfajta felnőttkezdemény.

Á, szóval ez a film a felnőtté válásról mesél, vághatnád rá lelkesen, hogy aztán eme lelkesedés azonnal el is illanjon: már megint egy coming-of-age sztori? Részben igen, ám korántsem, sőt bizonyos tekintetben egyáltalán nem. A Sráckor az időről, a fejlődésről és az emlékekről szól.

Az időről, mert nem lehet elmenni amellett, hogy ez a film mennyi idő alatt készült. Ötlete a 2000-es évek elején fogant. Richard Linklater épp befejezett egy valós időben játszódó, alig másfél órás kamaradrámát (Visszajátszás), és mivel épp élete derekához érkezett (akkoriban töltötte be a 40-et), abba a korba, amikor az ember egyszerre szokott előre- és visszatekinteni, és ő mindig is "percepcionista" filmművész volt, azaz arról forgatott, amit maga is megtapasztalt, hát úgy határozott, hogy forgat egy filmet a gyerekkorról. És ekkor szólalt meg benne az az innovátor, aki már nem egyszer újította meg a(z amerikai független) film formai világát és narratíváját: mi lenne, ha nem csak egy gyerekről forgatna, hanem arról, hogy nő fel az a gyerek. 

Láttunk már ilyet, de... ilyet még soha nem láttunk, ugyanis Linklater a szokásos színészcserélgetős, maszkmesterek által megfiatalított/idősebbé varázsolt karaktereket felvonultató módszer helyett úgy döntött, hogy a filmjét 12 éven át forgatja - ugyanazokkal a színészekkel; ha úgy tetszik, valós időben. Az időnek, mint a legtöbb korábbi (és későbbi) filmjében, ismét kritikus szerepet szánt. A Henyék, a Mielőtt-trilógia, a Tökéletlen idők mind-mind egy nap eseményeit (pontosabban pillanatait) fogják össze egyetlen filmbe, itt most 12 évnyi időintervallumból szemezgetve mesél rólad, rólam, mindannyiunkról: ahogy vagyunk, ahogy élünk, ahogy múlunk.

Akár katasztrófa is lehetett volna a dologból, hisz mi van akkor, ha valamelyik színésszel vagy más kulcsfontosságú közreműködővel történik valami végzetes? Mi van, ha a hat éves korában kiválasztott Ellarról (aki a rendezőnek azért tetszett, mert nem játszotta túl magát) a későbbiekben kiderül, hogy nem képes működni a kamera előtt? Ki a fene akarnak pénzelni egy olyan vállalkozást, melyből talán 12 év múlva viszontlát valamit? Már az is kisebbfajta csoda, hogy egyáltalán ez a film elkészült, az pedig még nagyobb, hogy... nos... csodálatos lett.

Habár korántsem tökéletes a csoda: a fejlődés kicsit betett neki. De hát ez elkerülhetetlen. Vallom, hogy fundamentálisan ugyan senki sem változhat meg (aki seggfej volt, az mindörökké seggfej is marad), az ember élete során mégis mindvégig változik. 12 év alatt szép kis ívet írhatunk le. Ott van például Ellar Coltraine, aki a kezdeti években maga volt a természetesség, talán nem is volt nehéz dolga, hisz eleinte csak azt kellett tennie, amit minden vele egykorú srác: biciklizett, játszott, lógott a haverokkal, túrta a port, szóval úgy általában élvezte a gyermekkort, és közben filmezték. A felvett eredményt nem láthatta (emiatt jó darabig zabos is volt a rendezőre), nehogy befolyásolják. Aztán ahogy teltek az évek, úgy lett egyre teljesebb az (ön)tudata, úgy lett a játékból színjátszás, a 12 éves periódus derekán kissé kimódolt, modoros megjátszás, hogy aztán idővel továbbfejlődjön, és teljes értékű színésszé avanzsáljon. Mák. De vehetjük a nővérét megformáló Lorelei Linklatert, aki hátulgombolósként egyfolytában nyaggatta az apját, hogy tegye bele valamelyik filmjébe, aztán a tinédzserkor küszöbén (mikor a lányok értetlenül, szégyenkezve néznek azokra a változásokra, melyek a testükön végbemennek) már azért könyörgött, hogy ölje meg a karakterét, mert őt ez az egész már nem érdekli, és nem akarja továbbcsinálni.

De a legnagyobb fejlődésen maga Linklater ment át. A Mielőtt-trilógia három fejezete szerintem a következőképpen néz ki: az elsőben beszélnek az életről, a másodikban élnek, a harmadikban pedig (sajnos) leginkább úgy tesznek, mintha élnének. A Sráckor a "felkel" és a "lemegy" között fogant; Linklater ambicióinak szülöttje, egy életút előrevetítésének (és későbbi visszajátszásának) fantasztikus terve, amely a nagy távlatok ellenére rendkívül intim, természetes, magával ragadó, élettel teli... aztán mikor Mason elér abba a zavaros korba, melyben már nem tinédzser, de még nem is felnőtt, akkor kissé megszállja Linklater megváltozott szelleme: nem az, aki korábban is szeretett kinyilatkoztatni, hogy aztán azonnal vitába is szálljon magával, aki gondolatait vágyakként, hanem az, aki mindezt tényként teszi közzé, aki már nem ragad le a részletek szépségénél, hanem aki megmondja a tutifrankót a facebookról, a társadalmunkról, az öregedésről, meg minden.

De szerencse, hogy nem csak emlékeztet, hanem sokkal inkább emlékezik. Felépítésében - és ez az, amiben mesteri - gyönyörűen visszaadja azt, ahogy magadat látod, a mögötted álló éveket. Foszlányok, szilánkok, múló, elfeledett, vagy éppenséggel visszaköszönő emlékekből épülsz fel; emlékszel, hogy kötöttek beléd a fiúk a WC-ben, de arra már nem, hogy a kötekedésnek mi lett a vége, eszedbe jutnak a szerelem érzésének első pillanatai, egy mosoly, egy szó, de talán az már nem rémlik, mit is mondtál annak a lánynak, vagy hogy egyáltalán megfogtad-e a kezét. 

A film pedig segít emlékezni: korszakpanoptikum kritikus momentumokkal, tárgyakkal. Emitt egy GameBoy, amott egy Harry Potter-epizód, emitt egy sorsfordító összeveszés, amott egy mindent helyrehozó kibékülés. És basszus, még a Star Wars esetleges folytatása is szóba kerül, mielőtt bárki is bízhatott volna abban, hogy tényleg folytatják. Jövőlátó lenne ez a film? Részben igen, hisz azon kaptam magam, hogy nem csak a múltamon merengek, hanem Mason szülein keresztül a saját jövőmbe is bepillanthatok.

Pillanatok. Linklater lazán kezelte a film narratíváját - ha lehet itt egyáltalán narratíváról beszélni -, de még a karaktereket is hagyta szabadon burjánzani, engedte, hogy a színészei maguk is hozzátegyék azt, amit az évek során az életről és saját magukról megtudtak, megtanultak (pl. Coltraine elkezdett érdeklődni a fotózás iránt, hát ezt bele is szőtték a filmbe), de a figyelem többnyire az adott pillanat rögzítésére fordult, az abban való reflektálásra szolgált: nem is véletlen, hogy az író/rendező már tíz évvel ezelőtt tudta, hogyan zárul a film. Pontosan tudta, hogy ki, mikor és mit mond majd. Jól hegyezd hát az érzékszerveidet, és próbáld megjegyezni, hogy hol is tartasz az életben, mikor ezt a filmet látod, azt az utolsó mondatot hallod, és akkor talán megérted, mire fel ez az egész izé.

Kövess minket facebookon és twitteren!