Jon (Domhnall Gleeson) arról álmodozik, amiről a legtöbb zenész: ismertségről és elismertségről, hogy olyan dalokat írjon, olyan zenéket szerezzen, melyek nem csak népszerűek, de jók is. Hogy eme álmot hányan tudják a valóságban megvalósítani, azt nem kenyerünk kitárgyalni, mindenesetre Jon előtt felcsillan az önmegvalósítás lehetősége, mikor véletlenek furcsa egybeesésének köszönhetően a Soronprfbs nevű zenekarban találja magát, melyet Frank (Michael Fassbender), az excentrikus, folyton pörgő és kreatív lázban égő zenész vezet. S persze nem lehet elmenni ama tény mellett sem, hogy Frank egy nagy műanyag fejet visel, melyet soha nem vesz le. Soha.

A kérdés már csak az, hogy Jon megtalálja-e útját a kreativitás útvesz... Egy fenét, persze, hogy az, hogy leveszi-e Frank a fejét.

Erre a kérdésre tőlem hiába is várnátok választ. Bármennyire is vágyod a választ, és hidd el, ezzel nem vagy egyedül, hisz a film szereplői is szeretnének belátni az álarc alá, a kérdés tulajdonképpen mellékes. Igen, tudod, hogy Michael Fassbender rejtőzik a papírmasé felszín alatt, eme tudás viszont inkább elvesz, semmint hozzáad ahhoz az enigmához, melyet maga  figura jelent. Frank ugyanis nem egy függöny, ami mögé be kell lesni, hanem egy tükör, melyben saját egyéniségeddel (vagy annak hiányával) szembesülsz, meg még inkább egy katalizátor, amely beindít(hat)ja az alkotóvágyat.

Ja, tulajdonképpen ilyen felületes is lehet a Frank mondanivalója, de ez egyáltalán nem válik kárára, sőt, annak köszönhetően, hogy a címszereplő személyében és önkifejezésmódjában rejlő abszurditást egy külső, mondhatni normális ember tekintetén keresztül láttatja, szüzséje, élettere szélesebb közönséget is meg tud szólítani (talán nem meglepő, hogy a Mozinet a filmet szinkronnal is bemutatja). Meg aztán kell is a reális kapaszkodó - jelen esetben a banális, de egészségre ártalmatlan humor, helyzetkomikum és korrajz -, hisz a kreativitás gyakorta jár kéz a kézben az őrülettel. Azt bemutatni pedig legalább annyira embert próbáló feladat, mint abszolválása. 

A Frank nézése közben gyakorta felmerülhet az emberben a kérdés, hogy "ki talál ki ilyen baromságokat?", és mint minden őrült sztorira, úgy az életnek erre is van válasza: a Franket Frank Sidebottom figurája ihlette, akit Chris Sievey komikus talált ki saját bandája népszerűsítésére. A hihetetlenül optimista, lelkes és saját hibáival egyáltalán nem tisztában lévő karakter Sievey a The Freshies névre hallgató együttesének rajongója volt, ám rövid időn belül akkora népszerűségre tett szert, hogy önálló attrakcióvá vált. A film eredetileg biográfiának indult - egyik írója, Jon Ronson játszott Sievey zenekarában -, de végül csak inspirációként szolgált egy olyan figura megalkotásához, aki nem csak egy szám, hanem - mint említettem - tükör és katalizátor...

...viselője számára pedig még annál is több. És a film? Óda a zenéhez és a zenéléshez? Tisztelgés a művészetek és az önmegvalósítás szüksége előtt? Vagy csak egy szimpla kijelentés, mi szerint egyedül nem megy, zenész nem tud létezni hallgató nélkül, és fordítva? Miután az alkotókkal együtt te is lehámozod Frankről az abszurdot, te magad is szembesülhetsz a válasszal, ami talán egyszerűbb, talán bonyolultabb a kérdéseknél, talán drámaibb, és közel sem annyira megnyugtató, mint vártad, de semmiképp sem hamisan csengő.

Kövess minket facebookon és twitteren!