A tavalyi, Arany Oroszlán-díjjal kitüntetett olasz dokumentumfilm Róma peremvidékéről, és a horvát filmgyártás egyik legnagyobb vígjátéksikere is elérte a hazai filmszínházakat.
A többszörös díjnyertes olasz dokumentumfilmes, Gianfranco Rosi érdekes vállalkozásba fogott, mikor megindult a Rómát körülvevő autópálya mentén, hogy bemutassa a környékén élő emberek mindennapjait, kölcsönvéve hozzá Italo Calvino nagyszerű regénye, a Láthatatlan városok szerkezetét. A tetszőlegesen kiválasztott emberek között van egy, a körgyűrűn szolgálatot teljesítő mentőorvos, van egy angolnahalász, egy pálmadoktor, néhány (transzszexuális) prostituált, egy szoba-konyhában "rekedt" apa-lánya páros és sok más fura alak, akiknél újra és újra látogatást tesz Rosi kamerája.
Maga a terv tényleg tetszetős, de a kész mű ékes bizonyíték arra, hogy egy regény szerkezete nem mindig működik a vásznon. Nem tudni, hogy a rendező miért pont a fenti figurákat választotta, hogy miért pont ezeket a történeteket kellett egymás mellé illeszteni, ezért a Róma körül nem kerek, így a katarzis elmarad. Pedig megvannak a maga szép pillanatai, például nagyon jó volt látni olyan embert, aki egy icipici panelkockából is képes szépnek látni, vagy egy olyan embert, aki nem csak hivatásként, hanem küldetésként éli meg a fák megmentését, de a naphosszat balesetek túlélőit istápoló orvos története is megható, aki mindezek után este beteg édesanyjához tér haza.
Amikor ezeket az életeket néztem, belefeledkeztem a filmbe, de sokszor olyan érzésem volt, mintha csak köröznék az M0-s autópályán. Egy olasz ezt biztos másképp gondolná, Bernardo Bertolucci például Arany Oroszlánt adott a filmnek, de erős a gyanúm, hogy ez az egyetlen ok, amiért a Róma körül átléphette Itália határait.
A pap gyermekei [Svecenikova djeca] (2013)
Hogy megállítsa a kis sziget drasztikus népességcsökkenését, az új pap furmányos tervet eszel ki, melyben a helyi trafikos és a kendőzetlenül xonofób patikus segédkezik neki: a fogamzásgátló tablettákat vitaminokra cserélik, az óvszereket pedig kilyukasztják. A terv működik is, s ahogy telnek a hónapok, már minden temetésre jut egy sebtében megtartott esküvő, csakhogy a megszaporodott gyermekáldással jönnek a bajok is.
Ha valamit megtanultunk ebben a régióban, akkor az az, hogy a politikával és vallással való viccelődésnél még darázsfészekbe nyúlni is biztonságosabb. Vinko Bresan mégis veszi a bátorságot, és ezt teszi, viszont ezeket a fajsúlyos témaköröket olyan ártatlanul, sőt, naivan közelíti, hogy egy józan ítélőképességgel rendelkező ember képtelen haragudni rá (persze aki szeret felháborodni, az most is fel fog). Ráadásul nem is igazán a klérussal, inkább a vaskalapossággal megy szembe, és azt sem egyoldalúan teszi.
Hőseinek megvannak a saját kialakult világnézeteik és pro és kontra listáik, a történet pedig hagyja őket olyannak lenni, amilyenek akarnak - és hát lássuk be, ez is eléggé kelet-európaias vonás. De nem csak ezt, hanem magát a formát is megszívlelhetnének a környék vígjátékcsinálói. Az amerikait majmoló tuskókomédiák és a mindenféle testnedvekben fürdő explicit vígjátékok helyett itt van egy kicsit burleszk, kicsit screwball filmecske, amelybe helyi emberek és helyi témák kapnak szerepet, és amit hazájában pont olyan kirobbanó sikerrel játszottak, mint a filmfesztiválokon. A világot se így, se úgy nem váltják meg, de legalább a helyi íz mellé odakerülhet a hely szelleme is.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
