Mindenkinek megvan az a pillanat, amikor installál egy faszának tűnő RPG-játékot, majd órákkal később azon kapja magát, hogy még mindig a választott karaktere nevén agyal; és a kezdő fegyverzet kiválasztása még csak szóba se került? Pontosan így vagyok a Trónok harcával is, és ez az évad pedig különösen feladta a leckét. Ezernyi kapaszkodó, rengeteg emlékezetes pillanat, mégis úgy érzed, hogy még csak az elején toporogsz annak a nagy történésnek, amiről csak sejtéseid lehetnek.

Persze miért én panaszkodok, mikor az íróknak több ezer oldalból kell kimazsolázni mindazt, ami a képernyőn is működik. Teszik is a dolgukat, hisz az első rész kapcsán halálra dicsért összhang majdnem ki is tart a szezon végéig, mindössze két epizód rondít bele a képbe. De amíg odáig eljutottak, akadt hét, gyönyörűen felépített rész, csúcspontján az évad legerősebb jelenetével, Tyrion védőbeszédével.

Ahogy az már az évadnyitó részben érezhető volt, a Királyvárban kiépült hierarchiát meg kellett bontani, s mire elérkeztünk Joffrey esküvőjéhez, az alkotók már szépen megágyaztak a mindvégig hibátlanul működő Jaime-Tyrion kettős kimondott. kimondatlan szövetségének, akik nem csak támaszt találtak egymásban, de önigazolást is, miközben mindketten a saját beleső csatájukat vívták emberség, igazság és önnön állatias ösztöneik között őrlődve. Ez persze nem könnyű, mindkét testvér követett el első blikkre méltatlan, talán még George R.R. Martin mércéjével mérve is perverz dolgokat, nézőként mégis az volt az érzésem, hogy bár bemocskolt kézzel, mégis erős szövetségben, tiszta fejjel néznek a jövő elé.

Ha már páros, az évad másik aduász duója, Véreb és Arya között is szokatlan kapcsolat alakul ki. Ugyan a fővárosi szálat jellemző kavarás őket messze elkerülte, a nem kevésbé eseménydús körítés lehetőséget biztosított a karaktereik kibontására, és Véreb becsülettel végig is asszisztálta azt a folyamatot, hogy Arya igazi főszereplővé váljon. Így, mire felbomlik a kényszerű szövetség, Arya már nem az a sötétben halállistát mormoló kislány, hanem egy erős nő, aki felnőtt ehhez a világhoz. Bárcsak ugyanezt tudnám elmondani a nővéréről is, de a Sansát alakító Sophie Turner jelen pillanatban még mindig túl halovány ahhoz, hogy méltó társa legyen Kisujjnak, pedig a történet azon szálában is van spiritusz.

És ezzel sajnos el is érkeztem a második bekezdésben feldobott "majdnemhez". Rosszallásom első állomása Daenerys lesz, aki az évad elején már majdnem elhitette velem, hogy végre kitör ebből az irritáló hókirálynő szerepkörből. Úgy tűnt, hogy szerencsétlen szöszi kap néhány emberi vonást, vagy legalábbis alább száll a fellegekből, de már a szezon közepén is csak egy jégcsapnak is hideg fasiszta fapicsaként (aki nem úgy él, ahogy én akarom, az haljon meg) tetszelgett, hogy aztán a sorozat egyik legérzelmesebb jelenetét, a "gyermekeit" megláncolni kénytelen anya szerepét is úgy abszolválja, mint aki egy bennszorult böffenettel küszködik.

De még mielőtt rázúdítom minden haragomat, gyorsan továbblépek az HBO hülyeségéhez, hogy miközben minden korlátot áthágnak terhes nők felkoncolásával, vagy egy kis vérfertőző erőszakkal egy halott gyerek ravatalánál, közben ügyesen be is szorítják magukat eme korlátok közé. Oké, megértem, hogy ez a dugós-belezős attitűd védjeggyé vált, de néha már sok a jóból, de még ennél is bosszantóbb, hogy a nagy egészet is bilincsbe verik. Igen, megértem, hogy az utolsó percekre kellett tartogatni a nyolcadik rész nagy párbaját, de talán nem ártott volna úgy megoldani, hogy az előtte lévő negyven perc ne csak széteső időhúzásnak tűnjön.

És azt is megértem, hogy mindig a kilencedik epizódban van a nagy bumm, de ez most nagyon mellément. Elfogadom, hogy kellett már valami nagyobb látványelem, de részemről már túl vagyok azon, hogy elaléljak egy sötétben felvett csatától, legyen az akármilyen technikás. Jobb lett volna, ha van mögötte valami, de sajnos ez már az elején hamvába holt. Az az igazság, hogy a Fal eseményeit sosem tartottam központi fontosságúnak. Egyrészt azért, mert maguk az írók is sokat tartották a margón, másrészt mert hiányzott belőle az olyan erős és karizmatikus figura, mint mondjuk Tyrion, Jaime vagy Arya, de még csak Jon és Ygritte kapcsolatában sem láttam meg a tüzet. Így aztán a nagyjelenet jött és ment, az epizódnak pedig vége lett.

Ezer szerencséjük, hogy Stannis feltűnése még ha megkésve is, de súlyt és távlatokat adott ennek az egésznek; de ez már a szezonzáró rész érdeme, amely a két félresiklott közjáték után újra visszaadta az évad patináját, még ha Emilia Clarke fent említett inkompetenciája miatt nem is teljes fényében. Érdekes volt viszont Bran és csapatának erős jelenléte, ami viszont ismét rámutat a sorozat legnagyobb fenefenéjére. Ha az Éjjeli őrségről azt írtam, hogy a margón tartották, akkor Brant már egészen a lap szélére száműzték. Szegényekre tényleg nem jutott nagy szelet a nagy westerosi szappanoperából, így ez az egész finálé kicsit hirtelen jött, de legalább jó benyomást keltve.

Egy biztos, a következő etapra is maradt még muníció, olyan pedig nincs, amit ne lehetne megmenteni. Kicsit hagyni kéne az elvárásokat és sodródni a sztorival a maga tempójában. Pont úgy, ahogy az első hét rész tette, és nem lesz itt semmi baj.