A kilencvenes évek végén nem volt ennél tökéletesebb urbánus legenda: univerzális pörkjein túl, azaz, hogy hibátlanul beilleszthető a mindennapokba, rendkívül intim, nyomasztó, szuggesztív és képtelenség neki ellenállni, egy olyan berendezési tárgyat járt körbe, amely maga is kezdett olyan antikká válni, mint az a mese, melynek eszközé vált, de azért még elég modern volt ahhoz, hogy ott legyen a köztudatban, mint a tegnap mementója. Nakata Hideo filmje pedig precízen vitte vászonra ezt az időtlen legendát: A kör nem csupán napjaink, de több évszázadra visszavezethető japán félelmek hajszálpontos reflekciója.

A történet végletesen egyszerű: adva van egy videokazetta, rajta valami zavaros filmszekvencia. Ha megnézed, máris megcsörren a telefon és egy hátborzongató hang közli veled, hogy hét nap múlva meghalsz. Ha hallottál az az átokról, akkor is megnézed, mert látnod kell. Már az első emberpár sem tudott ellenállni a kísértésnek, ám a Ringu esetében a kíváncsiság ára sokkal nagyobb holmi kiűzetésnél. Megnézed a filmet és meghalsz.

Azon túl, hogy egyszerű, eme történet nem is túl eredeti: a mese nem csupán bibliai vonatkozásokat rejt magában, hanem számtalan formában létezik: ha elolvasod Sutter Cane könyvét, megőrülsz, ha kimondod a tükör előtt ötször Kampókéz nevét, megjelenik és jaj neked, stb. Hogy ezek közül miért pont A kör volt a legnagyobb hatással rám? A válasz személyes jellegű: a videókölcsönzés esetemben sokszor privát élmény volt. Egyedül voltam, unatkoztam, kivettem egy filmet, hazamentem és megnéztem. Társam a magányban a vibráló tévéképernyő háterében táncoló árnyékok, a sötét sarkok és persze maga a film volt. Az egyedüllét minden árnyékot megnövesztett, és jó esetben a film is beszippantott, de semmi sem kínált olyan intim borzongást, mint eme japán mese.

Pedig egy cseppnyi vér, nem sok, annyi sincs benne. Leszakított végtagok, megcsonkított, kifilézett testek látványáért rajongó delikvensek minden bizonnyal csalódni fognak Nakata filmjében, de a Ringu manipulatív pszichoujjakat növeszt, és mélyebb húrokat pendít meg a lélekjátékra fogékony nézőjében, mint amire bármely vásári freakshow képes lenne. Nincsenek sötétből előugró szörnyek és szörcsögő hangok, ellenben van egy elátkozott videokazetta és néhány ember, akik képtelenek neki ellenállni.

Néhány ember. Nakata filmjében nem azt a színes populációtól nyüzsgő, harsány Japánt ismerhetjük meg, mint amit a Discovery Channel dokumentumfilmjeiben: kihalt, eső áztatta utcákon alig lézeng pár ember, a köztes kommunikáció kimerül néhány futó pillantásban, és mindenki megy a dolgára. Megdermedt világ, elfojtott érzések: a kitörni készülő borzalom ott leselkedik minden utcasarkon.

Egy szomorú tekintetű riporternő (Macusima Nanako) félénk tiniktől igyekszik megtudni részleteket egy elátkozott videokazettáról: eleinte kívülállóként, nem túl lelkesen hallgatja a történeteket, csak a munkáját végzi, ám amikor unokahúgának megmagyarázhatatlan kínhalálát összefüggésbe hozzák a tiltott videóval, feléled benne a kíváncsiság. A klasszikus rémtörténeteknek megfelelően kezd el nyomozni (azaz sodródni végzete felé), s hamarosan megleli a filmet, amit természetesen azonnal megnéz. Megcsörren a telefon. Megszólal a végzet. Hét napja maradt, hogy kiderítse, igaz-e az átok, mi van a hátterében és hogy lehet tőle szabadulni. A nyomozásba bevonja volt férjét is (Szanada Hirojuki), aki a megtekintést követően szintén az átok hatása alá kerül. A fojtogató pánik akkor lesz rajtuk igazán úrrá, mikor az egyedül hagyott kisfiuk is megnézi a filmet…

Ez a különleges varázserővel rendelkező félsnuff mozi mellőzi az olcsó rémeffekteket: első látásra nem sokban különbözik egy késő esti művészzagyvaság rossz minőségű kópiájától, és talán másodikra sem, ellenben rendkívül nyomasztó. A tudatalattira mért láthatatlan csapásai ugyanakkor akkor válnak érzékelhetővé, mikor a pár elkezdi elemezni a videót. A borzongás elemei a részletekben keresendők: egy-egy visszatérő hangfoszlány, vagy fura beállítás formájában. A videokazetta tartalma egyre nagyobb hatással van befogadójára, mint ahogy A kör is egyre erősebben szuggerálja nézőjét. A rémület kriptaszaga végig ott érezhető a levegőben, s ahogy a versenyfutás az idővel egyre gyorsabbá válik, úgy kristályosodik ki, úgy válik egyre kézzelfoghatóbbá a borzongás, amely végül egy olyan horrorikonban testesül meg, kinek ott a helye a legnagyobbak között.

Sok nemzetközi kritika érte a filmet azért, mert szereplői túl könnyen elfogadják végzetüket, szinte szemük sem rebben, mikor szembesülnek a természetfölötti tőről fakadó átokkal. A film hőseinek fásult elidegenedettsége megmagyarázható családjuk széthullásával, hisz a sóguni merevséggel megáldott exférj úgy kommentálja az átok kiterjedését gyermekükre, hogy a fiúnak meg sem kellett volna születnie. A látszólag érzéketlennek tűnő, tompa hozzáállás megértéséhez kicsit bele kell ásnunk magunkat a japán kultúrába: a legtöbb szigetországi horrorsztori magja az onnen, amelyet felületesen átoknak fordíthatnánk. Az átok azonban valami isteni, mitológiai eredetű kárhozat: istenek gyakorolják hatalmukat a halandókon. Az onnen sokkal emberközelibb érzés: rendkívül negatív, pusztító érzelmek felhalmozódása és oly erőteljes kivetülése, amely fizikai/pszichikai fájdalmat okozhat. Durva és felkavaró keveréke ez a félelemnek, gyűlöletnek, megalázottságnak, bosszúvágynak, csalódottságnak. Japánban hisznek abban, hogy ezek az érzések ölni képesek, kultúrájukban ez teljesen elfogadott, s a Ringuban "megátkozott" videoszalag is az onnenhatása alatt van.

Ennek az érzésnek nem is kell feltétlenül élő személytől erednie, Japánban a halált is máshogy értelmezik, mint a nyugati kultúrákban. A halál sokszor nem jelent megváltást, nem szabadít fel a bánattól, a gyűlölettől és nem semlegesíti a múltat sem, főleg nem azt, amit bánunk. Tetteink súlya a halálban is ránk nehezedik, újra és újra arra késztet, hogy elszenvedjük tetteinket. Számos szellemhistória fakad erről a tőről: a kabuki színházak egyik legnépszerűbb előadása egy visszatérő nő szelleméről szól, akit hűtlen férje mérgezett meg, egy másik, szignifikánsabb sztori főszereplője egy szolgálólány, akit azzal vádoltak meg, hogy mosogatás közben lenyúlta az egyik sokat érő edényt. A lányt addig szekálják, míg bele nem veti magát a kútba, ahonnan szelleme esténként visszatér és az edények között matat.

Az onnennek ellenállni emberfeletti energiát, abszolút passzivitást és hűvös nyugalmat igényel. Mondhatnánk, hogy ez egy tökéletes szerep Steven Seagalnak, azonban érzelmeinek elfojtására csak ideig-óráig képes asszony és megtört exférje mind-mind kimagasló színészi teljesítményt kívánnak. A férfi főszereplő Szanada Hirojuki A kör előtt is befutott színész volt - azt követően pedig számos hollywoodi filmben próbált kitörni a sztoikus japán karakterek kliséi közül. A női főszerepre kiválasztott Macusima Nanako CV-jén viszont jóformán csak TV-sorozatok találhatóak, Nakata azonban keresve sem találhatott volna megfelelőbb színésznőt a szerepre: a gyönyörű fiatal nő tekintetében rengeteg szorongás, félelem rejtőzik, ugyanakkor a családi tragédia okozta fásultság is felismerhető benne, amelyből időről időre kitör, főleg ha kisfiát ölelheti.

Készüljünk fel arra, hogy rövidúton megkedveljük a film hőseit (áldozatait?), s féltésünk közepette együtt szorongunk és rettegünk velük. Rettegésre pedig A kör számtalan lehetőséget nyújt: szinte minden egyes beltéri felvételen felfedezhető televízió sötét (kikapcsolt) vagy éppenséggel zajos (bekapcsolt) előjelként szerepel: e filmben nem tévét néznek az emberek, hanem a tévé nézi őket. Ha jobban belegondolunk, ez a jelenség akár általánosnak is mondható: a nyereségre és nézettségre hajtó médiumok ott manipulálják a nézőt, ahol nem szégyellik, s ki tudja, mikor jutunk el arra a pontra, hogy személyesen szólít meg minket a média-sátán? A váratlanul bevillanó szemcsés, fekete-fehér flashbackek folyamatosan borzolják a néző idegeit: a halál jeges ujjai végig ott tapogatóznak a tarkókon, végül a nihilista, ám rendkívül dermesztő befejezés (nem beszélve az ügyes csattanóról) minden félelmet valóra vált…

Japánban A kör népjelenség: az alapjául szolgáló Szuzuki Kódzsi-regény óriási bestseller, amelyek sokak szerint valós alapokra, állami kísérletekre (lehet-e a tévékészüléken keresztül direkt manipulálni az embert?) épül. A kör az utóbbi másfél évtizedben számtalan folytatást és újragondolást szült: a közvetlen második rész jóval közkeletűbb ijesztgetési technikával dolgozik (és nem is igazán áll össze), a Ringu 0 címre hallgató prequel pedig az előzményekről szól (néha szappanoperává butulva). A filmből TV-sorozat, rádiójáték és számos manga is készült (legutóbb pedig két 3D-s újra - a jelentések szerint egyik rosszabb mint a másik): a világ többi részén is kultfilmként fertőzte meg a főszereplő videoszalaghoz hasonlóan, s természetesen a kifogyhatatlan a recycling-lázban égő Hollywood is legyártott két remake-et a Mulholland Drive gyönyörű szőkéjével, Naomi Wattsszal. De ez az eredeti, az originál szalag. Nézd csak meg!

Kövess minket facebookon és twitteren!