A filmre, mint művészetre tekintő alkotók szégyenkezve foghatják a fejüket az Álomgyárban az elmúlt néhány esztendőben lezajló folyamatok láttán. Túl a régen minden jobb volt gondolat mentén született károgásokon tisztán kirajzolódik egy új, tisztán anyagiakra épített rendszer, ami minőségi helyett financiális alapokon gondolkodik. A művészek helyét könyvelők veszik át, a kreativitást falhoz szorítják a folytatások, adaptációk, a közízlés átformálódik, és mindenki boldogan, nehéz zsebbel tér nyugovóra, éppen csak a filmértő megy haza a moziból lehajtott fejjel. A tíz évvel Sam Raimi első installációja után, kizárólag a jogok birtoklása okán újragondolt A csodálatos Pókember folytatása kétszeres szorzóval támadta meg a vásznakat. De vajon mi történik, ha a nullát kettővel szorozzuk?

Az első rész után néhány évvel játszódó folytatás történetét talán az a nem kevesebb, mint négy fő tudná érthetően ismertetni, akinek az össze soha nem álló, egészen zagyva forgatókönyvet köszönhetjük. A minimális koncepció mentén egymás mögé fűzött jelenetekben Pókember már New York elismert hőse, éppen csak az egyelőre színre nem lépő Jameson, a Daily Bugle főszerkesztője nem ért ezzel egyet. Az ünnepelt hérosz bárgyú egysorosok tengerében tángálja el az alsó kategóriás csirkefogókat, plutónium rudakkal zsonglőrködik, alsónadrágra vetkőztetett, jobb sorsa érdemes színészeket tesz hűvösre, és szédítőnek szánt akciók hevében a barátnőjével cseveg telefonon, ami természetesen a klasszikus Pókember témára csörög.

Egy ilyen indítás után viszonylag nehezen üli meg a néző a film lovát. Még el sem helyezkedtünk a székben, de az álompár már külön utakon jár, képbe kerül egy másik, jobb sorsa érdemes színész, aki karikatúraszerűen felskiccelt karakterébe próbál életet lehelni, kevés sikerrel, és az előírásoknak megfelelően szinte percenként lengetnek be egy karaktert a későbbi folytatások üdvére. Emlékszünk még Amerika Kapitány a Vasember első részében finoman elhelyezett pajzsára? Felejtsük is el, a náluk lévő jogokat a végletekig kihasználni vágyó Sony az arcunkba robbanó utalásokkal egy, a Bosszúállók világát mennyiségben megcélzó, minőségben alulról meg sem közelítő univerzum felépítésén gondolkodik. Nem mintha az a bizonyos léc olyan magasan volna.

Egy, a filmet óvatosan méltató kritika a három fiatal főszereplő játékába kapaszkodva próbálta jobb színben feltüntetni a látottakat. Garfield és Stone valóban hitelesek, de tekintve, hogy az életben is egy párt alkotnak, ettől talán ne ereszkedjünk fél térdre, a motiválatlan, a történet kedvéért érzelmileg ide és oda rángatott karaktereikkel ők sem tudnak mit kezdeni. Ez ugyanúgy igaz a Harry Osborn hálás karakterét alakító Dane DeHaanra is, aki egészen addig van elemében, míg egy, az előzetesek által ugyan meg nem mutatott, de teljesen egyértelmű fordulat során olyan mélységekbe süllyed, amivel még a művészotthonban is ugratni fogják megőszült kollégái. Az indokolatlanul nagy bevételen felbátorodva a stúdió aztán a legapróbb szerepeket is nagy nevekkel töltötte fel.

A túlzsúfoltság borítékolt vádját, el kell ismerni, egy intelligens húzással leveti magáról a film, a három ellenfélből egy ugyanis nem is veszi ki a részét az eseményekből, sokkal inkább vetít előre egy már az ajtónkon kopogtató folytatást. Az előzetesek és plakátok tengerében gondosan felépített Electro figurája ugyan a film minden fontosabb mozzanatában jelen van, de ne is álmodjunk olyan kidolgozott nemezisekről, mint Willem Dafoe vagy Alfred Molina karaktere volt az előző szériában. Foxx valószínűleg éppen úgy az Arany Málna jelöltek között találja majd magát, mint Giamatti, a meglepően kevés és rövid összecsapás után pedig a neve mellé írhatjuk a legstílustalanabb kilépőt is, amit a filmvilág képregényes metszetében valaha látott a világ.

Ha az alig két éves gyártási időből nem volna egyértelmű, a középkategóriás videójátékok animációját idéző, befejezetlennek tetsző trükkök vagy az előzetesekben az utolsó hetekig bőszen bemutatott jelenet, és ahhoz kapcsolódó fordulat a kész filmből való teljes mellőzése kiválóan bizonyítja, hogy végtelenül összecsapott, elkapkodott produktumról beszélünk. Igaz, ami igaz, a valamivel több, mint két óra a körülményekhez képest gyorsan elrepül, de a vásznat pettyező súlytalan, elnagyolt akciók, logikátlan fordulatok, abszolút nem működő poénok okán nagyon kényelmetlen lesz a szék így is. Tudjuk, hogy Webb egészen kiváló rendező, aki szereti tehetséges színészekkel körülvenni magát, de A csodálatos Pókember filmek mögé sejtett stúdiónyomáshoz semmilyen tehetség nem elég.

Bár a Bing helyett már a Google Peter kezdőlapja, a második rész éppen azokat a hibákat követi el, mint az első tette két éve, de mivel nagyobbat markol, több is folyik ki az ujjai között. Ez a felvonás végérvényesen megölte bennem azt a kölyköt, aki az ajkai Nagy László filmszínház oldalán akart felmászni, miután 2002-ben kijött az első részről. Őt talán lenyűgözte volna a meglebegtetett Galád Hatos Sereg, a titokzatos kalapos férfi leleplezése, de én már egy olyan adaptációt láttam, ami talán még a Pókember képregények egy történelmi momentumát is egészen elbénázná, ha arra kerülne a sor. Nagypénteki hagyomány szerint A passió is megjárta tegnap a lejátszómat, mindent elárul A csodálatos Pókember második részéről, hogy utóbbit volt nagyobb kínszenvedés nézni.

(Az Aeon Flux szerkesztősége elítéli a filmek illegális letöltését, a szerző a tárgyalt filmet Londonban, az angliai premier napján látta.)