A teremtőnek tele a hócipője az emberiséggel, ezért úgy dönt, nagytakarítást rendez a világban, de hogy ne vesszen minden teremtménye kárba, megbízza Noét (Russell Crowe), hogy építsen bárkát, melyen minden minden állatból két-két példány menedékre lelhet a hamarosan eljövő özönvíz elől. De hát ismeritek a sztorit...

...mint ahogy arról is hallottatok talán, hogy Darren Aronofsky passion projektjéről van szó, arról a mozis állatfajról, melyet befutott rendezők, köztiszteletben álló auteurok hajtanak lázasan és fáradhatatlanul, amitől minden producer ánusza összeszűkül - mert hogy mondjon nekik nemet? - , amiből születhetnek időtlen mesterművek és pokoli nagy katasztrófák, vagy pedig olyan közönséget megosztó, egyszerre határozottnak és tanácstalannak tűnő filmmutánsok, mint amilyen a Noé.

A jó hír az, hogy egyszerre két filmet kapunk a pénzünkért, és egyik sem olyan, mint amit a fáradt marketingkampány ígért, a rossz hír az, hogy egyik sem különösebben jó. Egyrészt a Noé egy kreatív látványelemekkel dolgozó poszt-apokaliptikus túlélő sci-fi/fantasy, amely nem riad vissza a saját pusztulását kiérdemlő emberiség émelyítően sötét oldalának feltárásától - kannibalizmussal, gyerekgyilkossággal, rothadással mindenütt -, szóval talán Cormac McCarthy-nál is átmenne a vizsgán, míg nem szembesülne azokkal a Galaxy Questből szalajtott és a Transformers címszereplőivel távoli rokonságot mutató sziklalényekkel (akik igazából bukott angyalok), melyek Noét és kis családját segítik az Úton. Wait, what?!

Hogy ezek az amúgy veszettül jól festő, és későbbi tömegjelenetekben is hatékony harcosnak bizonyuló óriások miért hiányoznak teljességgel a Noé promójából, arra a film másik oldala ad nem túl kellemes választ, melyben egy férfi szembesül a mindenható által ráruházott feladat súlyával és az ezzel szembemenő apaszerep felelősségével. Hosszan, nyomasztóan, mégis bántóan felszínesen tálalva, hisz Russell Crowe van olyan jó színész, hogy el tudja játszani a gyötrődést és a viaskodást, miért kell hát öt percenként odaküldeni hozzá hol a feleségét játszó Jennifer Connelly-t, hol a fogadott lánya szerepében még smink nélkül (ámbátor hibátlanul kiszedett szemöldökkel) is csodaszép Emma Watsont, hogy könnyes szemmel értekezzenek arról, hogy mi a jó és a mi a rossz. Hát persze, hogy a Biblia is eme alapkérdés körül forog gyakorta végtelenül lecsupaszítva, de a film azért film, hogy mozgóképes eszközökkel tegyen fel kérdéseket, és keressen rájuk válaszokat. És ezt pont Aronofsky-nak kellene mondanom?

Amilyen izgalmas a felütés... mit izgalmas, egyenesen zavarba ejtő: Aronofsky anno úgy nyerte meg Russell Crowe-t a filmre, hogy megígérte neki, hogy nem kell majd egy hajó tatján kémlelnie a határt háttérben zsiráfokkal és elefántokkal, továbbá nem kell szandált húznia, és ez így is történik, ugyanis jelmezeit és díszleteit tekintve a film akár játszódhatna egy modern civilizáció romjain is, egy ipari társadalom halott mementói között, ám erre a vonalra mégsem fektetnek elég hangsúlyt, mivel a rendező úgy érzi, gyorsan végig kell vágtatnia a kötelező elemeken - a látomáson, az építésen és az özönvízen -, melybe még egy Gyűrűk-ura stílusú ütközet is belefér CGI-tömegekkel és azokat aprító óriásokkal. Szipi-szuper.

A lélekvesztő biflázás után viszont a film recsegve behúzza a kéziféket: még egy óra van hátra a játékidőből, de Noé és kis famíliája már egyedül ringatózik a bárkán. Ekkor kezdődik a nagybetűs Viaskodás, vele párhuzamosan a fészkelődés a moziszékeken, tudniillik a néző már épp hozzászokott ahhoz, hogy egy felettébb gyorsan elhadart, ám ambiciózus látványelemekkel és stúdiófilmhez mérten durva világvége-betétekkel rendelkező mozit lát, melyet - hála az égnek - csak ritkán szakít meg egy-egy tanbeszéd az emberi gonoszságról, a megtisztulásról és arról, hogy mégis csak van bennünk egy kis jó, ekkor azonban jön a belső harc, melyben pont eme tanítások veszik át a főszerepet, és ugyan a kérdés, amivel Noé szembesül, valóban lélekőrlő (főleg egy gyakorló szülőnek), de a tálalás olyan csikorgós, olyan böszme, mint az új Facebook-design (elnézést).

Tipikus passion projekt. Illetve még annak is veszélyesebb változata, ugyanis a rendező ezúttal nem csak saját vízióinak akart megfelelni (mint pl. A forrás esetében), hanem a nézőknek is. Ambíció, látvány, Rusell Crowe: éljen! És mégis: két szék, föld.

Kövess minket facebookon és twitteren!

Logan Lerman: Kapálni, vagy nem kapálni, ez itt a kérdés.
Ray Winstone: Nála van a kapám, kapjuk el!