Se szó, se beszéd, Joe Doucettet (Josh Brolin) elrabolják, beköltöztetik egy nyomasztóan kicsike, egyenkoszttal és műholdas tévével felvértezett apartmanba, ahonnan aztán 20 éven át ki sem engedik. Sokak számára ez a valóság, főleg egykori magyar bányászvárosok beragadt lakóinak, ám Doucettet felettébb ingerli, mi több, az őrület határára hajszolja a tény, hogy nem tudja, ki és miért zárta rá a lakatot. Aztán egyszer csak kiengedik, és a testalkatban látványosan megváltozott, fejben hasonlóan kockára egyszerűsödött fickó lázas nyomozásba fog.
Ennivaló, ugye? Kizárólag Koreában!
No, hát ezért nem nyúlnak hozzá A keresztapához. Vagy teszem azt, A remény rabjaihoz. És abban is biztos vagyok, hogy senki sem fogja többé magára ölteni Ron Burgundy (majdnem) magentaszínű öltönyét. Mert ezek nem egyszerűen klasszikusok, hanem A Klasszikusok. Nem csupán ott vannak a köztudatban - kortól, beállítottságtól függetlenül -, hanem gyakorlatilag öntudatos lények, axiómák, kezdetek és végek. Mindig hivatkozunk rájuk, de soha nem szórakozunk velük. Roy Lee, a remake-ek koronázatlan királya, más néven az Antikrisztus úgy vélte, az Oldboy nem ezen filmek számát gyarapítja: csak egy kultikus film, melyet elég sokan szeretnek és még többen nem ismernek ahhoz, hogy amerikanizált változatával dobbantani lehessen - akár díjszezoni (A tégla), akár közönséges (Az átok) körökben. Hát jól pofára esett.
Nem kárörvendeni jöttem én, hogy nézzétek, milyen keveseket érdekelt a film, hisz önmagában azért megállná a helyét, de elég csámpásan. Csakhogy az Oldboy (eme szerkesztőség szerint a 2000-es évek legjobb filmje) nem egy elfeledett csoda, amit akár öt, akár tíz, vagy muittudomén száz év után csak úgy le lehet kopírozni, és újként eladni. Ahhoz túlságosan fontos (nem egyszerűen egy nemzetet, hanem egy filmesztétikai hullámot jellemez), túlságosan egyedi (azok a képek! az a stílus!), utánozhatatlan (az az alapszitu! az a csavar! az a finis!), felejthetetlen (az az alakítás! az a szerencsétlen polip!) és merész (az a téma! AZ A TÉMA!). Szóval bármennyire is szeretném elválasztani Park Chan-wookot Spike Lee-től, egyszerűen nem megy.
Azért teszek egy próbát. A Doucett jellemét - pontosabban jellemtelenségét - bemutató intró olyan, mint egy kisember drámájának paródiája. Hú, de kellemetlen és buta fickó ez a Joe! Elmegy üzletet kötni egy úriemberrel, és nyíltan rányomul annak nőjére. Üvölt a feleségével, leszarja a lányát ("még csak három éves! mit számít neki az, hogy ott vagyok a születésnapján, vagy sem!"), az emberiség, de még a természet is megvetéssel néz rá. Egy mocsok. A probléma ott kezdődik, hogy Spike Lee az örvényt, melynek alján Doucett kavarog, egyfajta montázsként adja elő. De ez a röpke panoptikum nem elég esetlen, nem elég esetleges ahhoz, hogy igazinak tűnjön: süt róla a megrendezettség, a komponáltság, mintha csak egy trailer lenne egy valamivel talán jobb filmhez.
Aztán elkezdődnek a börtönévek. 15 helyett mindjárt 20, és az eredeti Oldboyt ismerők - azaz ti mindnyájan - tudják, hogy ezzel a rendező és írója nem Doucett meghurcolását keményíti, hanem sorsának kiteljesedését puhítja. Újabb montázs jön, de ez legalább működik. Sőt, egy apró kis trükkel még némileg új irányba is sikerül elvinni a sztorit, de aztán Doucett kiszabadul, és hamarosan egy önjelölt segítő, Marie (Elizabeth Olsen) oldalán próbálja feltráni, hogy ki és miért. Hogy ez a bizonyos hölgy miért csapódik hozzá ehhez a kellemetlen emberhez, arra nem igazán van magyarázat, vagyis a kézenfekvő apakomplexus, esetleges mélyebb vonzatok és vonzódások helyett csak annyi derül csak ki, hogy Marie szeret veszélyesen élni. Hamarosan meg is ízleli a félelmet, ugyanis a film talán legeredetibb figurájaként bejön a képbe a Doucettet vendégül látó intézményt működtető Chaney (Samuel L. Jackson), akivel aztán jól ki is osztják egymást. Kalapácsos jelenetet akarsz? Megkapod, és ezúttal két emeleten át zajlik a vágás nélküli adok-kapok (de leginkább adok). Mielőtt azonban elgondolkodnál azon, hogy az ellen a jó kis amerikai baseballütő helyett miért ilyen könnyen törő husángokkal próbálja lelohasztani a Kalapácsvető lelkesedését, a cselekmény már tovább is robog a megkerülhetetlen befejezésig.
Brolin küzd és zakatol, mint valami tesztoszterongladiátor, de hiányzik belőle a lélek. És ami még rosszabb: az állat is. A bebörtönzése során ugyan bűnbánatot gyakorolt, szabadulásának első perceiben pedig letarol vagy féltucat amerikai focistát, de csak egy gép, akiben átállítottak néhány kapcsolót. Sokáig árnyékban rejtőző ellenlábasa sem az a félisteni manírok mögé bújt kiégett rém, hanem egy félőrült pojáca, és mikor megtörténik az a bizonyos leleplezés, annak színpadiasságával csupán az a mesterkéltség vetekszik, ahogy Doucettet utoléri a felismerés.
És végezetül a konklúzió: ha megpróbálom önmagában nézni Spike Lee rendezését, azaz gyakorlatilag rázárni az ajtót a világegyetemre, akkor egy göcsörtös, ilyen-olyan zsánerelemekkel zsonglőrködő (körönként egy-egy labdát elejtő, de azért nem vészes) mutatványt látok, melyet majdnem hazavág az overacting, és a befejezés is olyan, mint egy perverz rémálom, amely kínzó pokol helyett inkább csak kellemetlen érzéseket kelt. De mivel képtelen vagyok sokáig kint tartani az univerzumot, Park Chan-wook időtlen mesterművével szemben ez az Oldboy-újra - amely a tévedések elkerülése végett nem a képregényt, hanem a filmet dolgozza fel - csupán salakanyag.
Kövess minket facebookon és twitteren!