Vigyázó szemeiteket Ázsiára vessétek! 2000-en innen a távol-keleti filmipart csupán elvakult filmőrültek tudták szétválogatni: a köznép számára az ázsiai film egyet jelentett az őrületesen ki-bezoomoló kungfu-filmekkel és a papírmasé díszleteket szétválogató, gumiruhába bújt statisztákkal. Aztán minden megváltozott. Japánból gerincvelő-csapoló horrorfilmek jöttek, hogy új lökést adjanak a tini vonulat miatt kifulladni látszó zsánernek, Kínából pedig gyönyörű harcművészeti eposzok érkeztek, a hongkongi krimi pedig feltámadt és Michael Mannt idéző, elegáns thrillerekkel jelentkezett, melyeknek még az amerikai újrái is elég erősek voltak ahhoz, hogy Oscart érdemeljenek. A küszöbön már ott toporgott Tony Jaa és Stephen Chow, miközben a nagyvilág végre megtanulta azt a nevet, hogy Hayao Miyazaki.

És ott volt a jóformán újszülöttnek tekinthető dél-koreai filmgyártás, amely meg sem próbált rágyúrni az egyéni hangvételre, ehelyett kiváló zsánertanulmányokkal csábította el a nézőket az amerikai megaprodukcióktól. A koreai filmet a hazai közönség két pofára zabálta, melynek az lett az eredménye, hogy a gigabevételeket eredményező reprodukciót hamarosan felváltotta az „azt csinálsz, amit akarsz” hozzáállás a producerek részéről, és a nemzet legforróbb direktorai (Kang Je-gyu – Swiri; Kwak Kyung-Taek – Friend) tényleg azt műveltek, amihez kedvük szottyant. Ilyenkor Amerikában általában az jön, hogy „köszönjük, de nem kérünk a szerzői filmből, Mr. Soderbergh”, de nem így a koreai közönség!

Vigyázó szemeiteket Ázsiára vessétek! 2000-en innen a távol-keleti filmipart csupán elvakult filmőrültek tudták szétválogatni: a köznép számára az ázsiai film egyet jelentett az őrületesen ki-bezoomoló kungfu-filmekkel és a papírmasé díszleteket szétválogató, gumiruhába bújt statisztákkal. Aztán minden megváltozott. Japánból gerincvelő-csapoló horrorfilmek jöttek, hogy új lökést adjanak a tini vonulat miatt kifulladni látszó zsánernek, Kínából pedig gyönyörű harcművészeti eposzok érkeztek, a hongkongi krimi pedig feltámadt és Michael Mannt idéző, elegáns thrillerekkel jelentkezett, melyeknek még az amerikai újrái is elég erősek voltak ahhoz, hogy Oscart érdemeljenek. A küszöbön már ott toporgott Tony Jaa és Stephen Chow, miközben a nagyvilág végre megtanulta azt a nevet, hogy Hayao Miyazaki.

És ott volt a jóformán újszülöttnek tekinthető dél-koreai filmgyártás, amely meg sem próbált rágyúrni az egyéni hangvételre, ehelyett kiváló zsánertanulmányokkal csábította el a nézőket az amerikai megaprodukcióktól. A koreai filmet a hazai közönség két pofára zabálta, melynek az lett az eredménye, hogy a gigabevételeket eredményező reprodukciót hamarosan felváltotta az „azt csinálsz, amit akarsz” hozzáállás a producerek részéről, és a nemzet legforróbb direktorai (Kang Je-gyu – Swiri; Kwak Kyung-Taek – Friend) tényleg azt műveltek, amihez kedvük szottyant. Ilyenkor Amerikában általában az jön, hogy „köszönjük, de nem kérünk a szerzői filmből, Mr. Soderbergh”, de nem így a koreai közönség!

Park Chan-wook tulajdonképpen szerencsésnek mondhatja magát, hogy e bevállalós ország szülöttjeként látta meg a napvilágot. Első két filmjének ugyan nyoma se maradt a filmtörténelemben (állítólag valamennyi kópia megsemmisült), Judgment című filmesszéje már jó pár szemöldököt magasba emelt, neve viszont akkor égett be kitörölhetetlenül a köztudatba, mikor Joint Security Area (Közösen védett terület, 2000) című filmjével minden addigi bevételi rekordot megdöntött. A rashomoni narratívával bíró politikai thriller kényes témát boncolgatott: az Észak- és Dél-Korea határán létesült demilitarizált zónában kettős gyilkosság történik, a nyomozás során olyan dolgokra derül fény, amely intő példa lehet mindkét fél számára.

A JSA sikerét követően a CJ Entertainment egyik producere odalépett Park Chan-wookhoz és kijelentette, hogy ha következő filmjét is náluk forgatja, akkor azt csinál, amit akar. És így is lett. A direktor belefogott az azóta trilógiává hízott vendetta-sorozat első darabjának megfilmesítésébe, melynek (Sympathy for Mr.Vengeance, 2002) extrém brutalitása, kompromisszumtól mentes, feloldást nem ismerő végjátéka földbe döngölte a nézőket. A film egy tragikus kimenetelű emberrablás szomorú krónikája, ugyanakkor gúnyos helyzetjelentés a dolgozói hierarchia visszáságairól.

A nemzetközi sajtó nem tudott mit kezdeni a filmmel, pedig Park még csak a bemelegítésnél tartott. A bosszútrilógia középső darabja, az Oldboy (2003) nem robbantott ugyan kasszát, viszont jól megkavarta a közvéleményt – immáron nemzetközi szinten is. Nem mintha ez meglepő lenne. Park már a felütéssel sokkol: Oh Dae-su-t (Choi Min-sik) elrabolják és bezárják egy szobába, mely leginkább egy olcsó útszéli motel ízléstelenül berendezett lakjára emlékezet. Dae-su 15 évig raboskodik eme szobában, maga se tudja, miért. Fogvatartói pedig nem nyilatkoznak. Egyetlen társa a televízió, amely hamarosan betölti az egész életét: barátja, szeretője, oktatója lesz, az egyetlen kapocs a külvilághoz, az egyetlen fegyver az őrület ellen. A kiképzésnek hála Dae-su-ból, a pocakos, alkoholista bajkeverőből villámló tekintetű kőszikla lesz. Küldetéstudattal. Kafka megnyalná mind a tíz csáprágóját, annyi szent.

Aztán 15 év múltán szabadon engedik. A férfi nem pazarolja az idejét arra, hogy élvezze a szabadságot, ehelyett elindul, hogy megtalálja azt, aki bezárta, s mielőtt megölné, megtudja, hogy miért zárta be. Senki és semmi nem állhat az útjába.

Mikor az Oldboy tavaly tavasszal bemutatkozott Cannes-ban, a sajtó hirtelen nem is tudta, mit reagáljon: hordozza körbe aranytálcán vagy ássa el jó mélyre, nehogy megtalálja bárki is. Mivel az elnöki székben épp Quentin Tarantino ücsörgött, ezért a film megkapta a zsűri nagydíját, de ez már nem jelentett túlságosan nagy reklámot, hisz függetlenül attól, hogy piedesztálra emelték, a film akkora visszhangot kapott, hogy mindenki látni akarta. És látni is kell.

Ha azt mondom, hogy az Oldboy „hipnotikus erejű film”, akkor még csak közelében sem járok az igazságnak: ez a film lenyúl a vászonról, megragad az agyadnál fogva és jó két tucatszor földhöz vág, aztán köt egy masnit a gerincoszlopodra, végül hagyja, hadd agonizálj sorozatos megdöbbenésed savas fürdőjében. Bosszú még nem volt ennyire édes és keserű, kézenfekvő és elfogadhatatlan. Ahogy a cselekmény megállíthatatlanul halad előre, és a feltett kérdésekre egyre riasztóbb válaszokat kapunk, Oh Dae-su múltja, jelene és végzete is egyre nyilvánvalóbbá válik, s sem ő, sem mi nem fogunk túlzottan örülni a konklúziónak. De elfordulni nem lehet.

A produkció felvet néhány morális kérdést… aztán szépen falhoz állítja mind, hogy gyilkos sorozatot eresszen beléjük. Bibliai szenvedés és görög tragédia táncol kéz a kézben a pokol tornácán, a tisztítótűzre viszont hiába is várnánk: tanoncok és hősök helyett saját bűneik és vágyaik által meggyötört lelkek szembesülnek azzal a pusztító ténnyel, mennyire szánalmas és hipokrita is az ember: a humánumnak már írmagja sem maradt az emberben.

Olyan ez a film, mint egy rémálom, melyet ébredéskor nem nyel el a feledés jótékony köde, hanem minden egyes részlete ott lángol az elmédben még jó sokáig… S micsoda részletek! Park Chan-wook filmje nem csupán hibátlan narratívát, de hasonló precizitással megkomponált látványvilágot is kínál: vannak olyan technikai megoldások, melyek arra buzdítanák David Finchert, hogy váltson szakmát, és beállítások, melyek láttán a világ összes Janusz Kaminskije és Christopher Doyle-ja kameraállványába dőlne, csak mert nem az övé…

Hogy kivédje a Sympathy for Mr.Vengeance anyagi kudarcát, Park Chan-wook két megasztárt nyert meg filmjének: Choi Min-siket, a koreai Robert De Nirót és Yu Ji-tae-t, kinek hazájában akkoriban több rajongója volt, mint Tom Cruise-nak. És még a mosolya is vakítóbb. Tökéletes választás. Yu Ji-tae játssza azt a férfit, aki a szálakat mozgatja, mesteri tervét látva bármelyik Bond-gonosz kihullajtaná az összes haját (kivéve Blofeldet természetesen), ellenállhatatlan megjelenése, megnyerő modora és letörölhetetlen vigyora mögött szédítő keserűség rejtőzik. Bármennyire is próbál ellenkező hatást kivívni, irigység és gyűlölet helyett sajnálatot érdemel. Choi Min-sik pedig az új évezred legjobb alakítását prezentálja. A címszereplő valamennyi fájdalma, gyűlölete, félelme és vágya ott pulzál minden mozdulatában, már puszta megjelenése is beszédes; performansza félelmetesen energikus, már-már azt hinnéd, hogy nem csak beleéli magát a szerepbe, hanem ő maga a szerep. Nem is csoda, hogy az Oldboy-t követően csak ritkán lépett kamera elé: talán nincs olyan lélek és test, amely egy ilyen teljesítménnyel kétszer is képes megbirkózni.

Az évtized legjobb filmjei: #50-41, #40-31, #30-21, #20-11, #10-2.)

Szerkesztők az Oldboyról:

Park Chan-wook az Oldboyjal megalkotta élete fő művét, aminek alapját egy japán manga szolgáltatta, a vászonra mégis egy rendesen átdolgozott történet került. Az Oldboy több egy szimpla bosszúmozinál, Park legnagyobb inspiráció mind visszaköszönnek, Kafka, Hitchcock és még sokan mások jelen vannak a filmben. Brutális, filozofikus, elgondolkodtató, csavaros, katartikus, humoros, stílusos, egy rendkívül összetett és nehezen feldolgozható élmény. (BR)

Ilyen filmet készíteni már-már pofátlanság. Az Oldboy annyira elemi erejű, hogy a nézőnek esélye sincs szabadulni előle: nem csak Choi Min-sik emberfeletti elszántságot és őrületet tükröző tekintete hipnotizál, de minden egyes kép, hang, jelenet is a végső katarzist készíti elő, mely végül keményebb ütést visz be, mint az a bizonyos kalapács - de mégis újra és újra át akarjuk élni. Hiszen a film audiovizuális szempontból is egy lélegzetelállító utazás: a végtelen szomorúság talán csak Kieslowski három szín-trilógiájában volt ennyire gyönyörű. (DA)

A MR. VENGEANCE az összegyűrt, az OLDBOY az élére vasalt bosszú, de a végeredmény mindkét esetben egy és ugyanaz: a megtépázott lélek, melynek sebei ezentúl soha, de tényleg, SOHA nem forrnak majd össze. A nézőé sem. Ha nem ez a megkerülhetetlen remekmű legfőbb ismérve, akkor nem tudom, mi. Chan-wook Park zavarbaejtő zsenialitása nem csak egy egész hollywood-i generációt, hanem a beléjük csepegtetett tradícionális filmalkotás mind a 100 évét falhoz állította. (Z)

Hát ez után a film után kicsit szar érzés élni. (DL)

Elmegy. (HU)