Peyton Westlake zseniális elme. A szenvedélyes tudós éjt nappallá téve dolgozik egy anyagon, ami sejtszinten azonos az emberi bőrrel, de az orvostudományt forradalmasítandó találmány minden kísérlettel ugyanabba a zsákutcába fut be: az anyag 99 perc után megsemmisül. Peyton jogász felesége, Julie eközben rettenetes titokra bukkan, melynek bizonyítékát közös otthonuk őrzi, ezért amikor az iratok megszerzéséért érkező maffia ott találja Peytont és hű segédjét, brutálisan megkínozzák őket, majd felrobbantják a helyet. A szörnyű balesetet túlélő Peyton megszökik a kórházból, és megégett testét találmánya mögé rejtve esküszik bosszút.

Ismerős a történet? Kis túlzással csak a neveket kell kicserélnünk bármelyik szuperhős eredettörténetéhez, de a Darkman nevet hiába is keresnénk a képregényboltokban, ő ugyanis Sam Raimi zseniális szüleménye. 1990-ben, túl a horror állóvizét felkavaró Gonosz halott, és a még nagyobbat elismerést kiváltó folytatás sikerén Raimi minden áron vászonra akarta vinni Az árnyék névre hallgató képregényhős kalandjait, de jogi okok miatt kénytelen volt letenni vágyairól, Alec Baldwin főszereplésével négy évvel később aztán elkészült egy egészen borzalmas film a fenti címen, amihez Raiminek szerencsére semmi köze nem volt.

A szegény ember vízzel főz elv mentén Raimi a semmiből teremtette meg saját hősét, a félresikerült kísérletet a maffia rajtaütésére, a különleges képességet pedig egy, a fájdalmat szállító ideg kikapcsolásával járó orvosi műveletre és egy szintetikus anyagra cserélte, és máris megszületett a valaha volt legfájdalmasabb, legdepresszívebb hős, Darkman. Antihős, jobban mondva, hiszen az édes bosszún túl semmi nem élteti, önmaga által bevallottan negatív érzelmek vezérlik, ráadásul a műtét velejárója, hogy hajlamos elveszteni a fejét, és olyankor nem érdemes az útját állni. Nemes, szent cél híján marad hát a bosszúszomj, mint vezérelv, de 1990-ben ez elég is volt.

A főszerepet a kritikai elismeréseket az utóbbi években inkább pénzügyi sikerekre cserélő, de mindenképpen fantasztikus Liam Neeson kapta, aki ekkoriban még távol volt az évtized közepén érkező zajos sikerektől, de természetesen kifogástalanul alakít, még úgy is, hogy tíz rétegnyi smink fedi arcát a játékidő jelentős részében. Feleségét Frances McDormand, nemezisét Larry Drake alakítja, az instrukcióknak megfelelően jelentősen túljátszott szerepekben tehát jobbnál jobb színészek fordulnak meg, az árnyékokkal tanítani valóan játszó fényképezés Bill Pope, míg a mesteri zene Danny Elfman érdeme.

A forgatókönyvön dolgozók névsora sem kevésbé illusztris, és bár a stáblista nem jegyzi, a Coen fivérek is belenyúltak az öt fő által számtalanszor átírt sorokba, ami jelzi, hogy a film elkészítése minden volt, csak zökkenőmentes nem. Okom nincs rá, de talán mégis elfogult vagyok, ha azt állítom, ez a végeredményen abszolút nem érzékelhető. Az összkép ugyan zavaros, de koncepciózus, mint egy Nine Inch Nails lemez, ami ezernyi apró zörejből, szinte megfejthetetlen módon áll össze egyetlen, értelemmel bíró egésszé. A direkt eltúlzott alakítások, a ritkán érkező, de jól elültetett poénok, az egész alkotás végtelenül fatalista szemlélete és Raimi jól ismert stílusa is erre engednek utalni.

Ellentétben a kilencvenes évekre jellemező felemás, de inkább gyenge rendezésekkel és a kiemelkedően induló, aztán rettenetbe torkolló Pókember trilógiával  Raimi itt még megkötések nélkül, saját alkotói vágyait maximálisan kiélve tehette dolgát. És bár sem a korabeli kritikai fogadtatás, sem a későbbi kult státuszra is fittyet hányó általános nézői vélemény nem ismeri el a Darkman érdemeit, véleményem szerint a film az évtized egyik legfontosabb alkotása, zsánernél maradva pedig legalább annyira jelentős darab, mint az egy évvel korábban érkező Batman volt.

A Darkman megmosolyogtató képi megoldásai, harsány, eltúlzott jelenetei és számtalanszor elmesélt története pontosan annyira koncepció, mint amennyire a Gonosz halott trilógia esetében is az volt. Amit a publikum gyengeségnek vél, az valójában rendezői védjegy, egy örök gyerek fantáziájának kivetülése, aki a tárgyalt esetben bevallottan a harmincas évek Universal horrorjai előtt kívánt kalapot emelni. Bár a fogadtatás, a visszhang és a két, állítólagosan gyenge folytatás nem engem igazol, én mindenkit arra buzdítok, hogy adjon egy esélyt Raimi korai darabjának, lehetőség szerint klasszikus magyar szinkronnal, ami olyan zseniális, hogy még egy rosszul értelmezett poént is képes a saját javára fordítani.

Kövess minket facebookon és twitteren!