Alex Murphy nyomozó (Joel Kinnaman) ujjat húz a maffiával, minek az lesz a vége, hogy felrobbantják. De ez a jövő. Bármely testrész pótolható, bármilyen roncs helyrehozható, és ugyan a robotika még nem teljesen rezonál az emberekkel, de napról napra vékonyabb a határ. Ráadásul a robotrendőrökben utazó OmniCoprnak kéne egy olyan modell, amelyben van valami emberi, és ezzel elhozhatja az áttörést a gépektől idegenkedő amerikaiknak, így Murphy felesége (Abbie Cornish) engedélyével elindul a Robotzsaru-program, amiből idővel szép kis politikai/társadalmi kérdés lesz, meg némi beilleszkedési zűrzavar is otthon. Bezony.

Azt semmiképp nem lehet állítani, hogy a Robotzsaru lelketlen remake lenne. Mi több, José Padilha rendező és Joshua Zetumer író kifejezetten rágyúrt arra, hogy ez az új modell csupán távoli rokonságot mutasson Paul Verhoeven eredetijével, és ez jó dolog...

...lenne, ha eme koncepció mögött egységes arculat rejtőzne, de sajnos a Robotzsaru csupán részleteiben jó - sőt helyenként egyenesen kitűnő -, de az összképet nézve egy nyikorgó, csikorgó gépezet, melyből pont az hiányzik, ami az eredetit igazi klasszikussá emelte, azaz hogy szokatlan megközelítése, rendszert kritizáló, autoritást kifigurázó elemei és elképesztő brutalitása mellett érző-lélegző egységet alkotott. Pedig egy gépről szólt. 

A sajátos, már-már experimentális megközelítés ezúttal is adott: fantasztikus a történéseknek keretet adó, csöppet sem elfogulatlan "The Novak Element" névre hallgató riportműsor, melynek műsorvezetője (Samuel L. Jackson) pofátlan határozottsággal vezeti orránál fogva a publikumot, szintén tök jó az OmniCorp elnökeként PR-, gazdasági és vagy tucatnyi egyéb tényezővel zsonglőrködő, de igazából csak egy gigantikus játékszobában elszabadult lurkóként pörgő Peter Sellars (Michael Keaton), és persze Gary Oldman is szimpatikus a Robotzsaru-programot levezénylő vezető orvosként, pedig az ő karaktere már jóval többször fordul a nagykönyvhöz, mint a többiek, ám amikor Murphy családjára és az ő kis robot-vagy-ember problémájukra helyeződik át a hangsúly, akkor olybá tűnik, mintha Jackson, Keaton és Oldman egy másik filmben játszana.

A családi huzavona a mindig könnyes szemű Abbie Cornish-sal és a Steven Seagalt is megszégyenítő mimikával rendelkező ivadékukkal olyannyira görcsösek és esetlenek, hogy már-már önkéntelenül is mosolyt csalnak az ember arcára, főleg ha arra gondol - mert nem lehet nem arra gondolni -, hogy egy ilyen túltüzelt asszony mellett a Robotzsaru vajh hogy tudja teljesíteni férfiúi kötelességét. Erre és más, ennél azért komolyabb kérdésekre nem nagyon kaphatsz választ, a film ugyanis túlságosan el van foglalva azzal, hogy mikro- és makroproblémák szapora bonyolítása közé némi akciót is beiktasson, és ezek ugyan nem csinálnak forradalmat, de van bennük jó adag ambíció, még ha nem is lehet mindig összeegyeztetni egymással a zenei választást, a használt kameratípust, a vágás ritmusát, stb-stb. Szóval a narrativához hasonlóan az akciókon is érezhető az újítani akarás, csak a végeredmény okoz felhős homlokú vakarózást. Mert örvendetes, hogy az előzetesekben látottakkal szemben a film igazából spórol a CGI-vel, illetve ha jelen is van, csak ritkán érezhető a gumilabda-effektus, de nem kicsit ássa alá egy amúgy ügyesen megkomponált akciójelenet feszültségét az, ha ez a szám kíséri (igen, az áriás résszel együtt).

Magával a címszereplővel is vannak gondok. Szerencsére Peter Wellerrel szemben Kinnamannek nem csak az állával kell játszania, teljesítménye így is hullámzó (fogjuk a szinkronra?), főleg mikor "meghibásodtam" fejet vág (no, ezt mégsem foghatjuk a szinkronra), de ennél zűrösebb, ahogy az "orvosai" kezelik: tényleg a nagy nyilvános leleplezés előtt kell feltölteni rá a teljesen rendőrségi adatállományt, nem kéne inkább ezt biztonságos tesztüzemmódban elvégezni? És mi van azzal a mesterségesen kiölt, de aztán magától visszakalibrálódott emberi tényezővel? Oldman konstatálja, csodálkozik és ámuldozik a dolgon, de aztán annyiban hagyja a dolgot, pedig korábban ennek minimalizálása volt a kulcskérdés. Ó, értem én, hogy elkezdett szimpatizálni teremtményével, csak hát ez nem nagyon jön át a rohanás közben.

Tényleg bevállalós darab ez a film, szó se róla, mi több, a PG-13-as billog határait is erősen feszegeti (nekem például tuti lesznek rémálmaim a robotalkatrészektől megszabadított Murphy látványától), ugyanakkor ha Padilháék már ilyen nagyot álmodtak, akkor igazán mehettek volna ennél messzebbre is, elsősorban nem erőszak-ábrázolás terén, hanem sztoriépítésben: ebben az ambiciózus robotroncsban ugyanis ott rejtőznek egy monumentális mű alkatrészei, melyek valószínűleg felső utasításra lettek megkurtítva, fényesre csiszolva és belekényszerítve egy olyan cselekmény vázába, amely a gyors éttermi vacsora mellé is eladható. Szóval én arra biztatnám az alkotógárdát, hogy legalább a BD-megjelenésre hozzanak össze egy rendezői vágást, melyben minden karaktert hagynak lélegezni, melyben minden elem a helyére kerülhet, amely végre öntudatra ébred.

Kövess minket facebookon és twitteren!

Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.