Walt Disney húsz éven át hadakozott P.L. Traversszel, a zsémbes brit írónővel a Mary Poppins megfilmesítései jogaiért. Végül sikerült átcsalogatnia Los Angelesbe, hogy személyesen felügyelje a forgatókönyv véglegesítését. Ez a film eme látogatás krónikája. Meg annál sokkal több.

Néha nagyon nem értem Hollywoodot. A nyári blockbusterek felépítésénél már csak a díjszezonra sütött filmtorták körbeujjongása kiszámíthatóbb, és ha teszem azt, Hollywood épp saját magát igyekszik megünnepelni, azt mindennél nagyobb tapsvihar övezi. Nagyon nem is kell messzebb menni A némafilmesnél, hogy példával éljek. Épp ezért furcsállottam, hogy az Álomgyár egyik legnagyobb mágusáról, és annak egyik legnagyszerűbb trükkjéről szóló mese hideg fogadtatásban részesült az Akadémia részéről. Annak tükrében még inkább, hogy kitűnő filmről van szó.

Egy régi vágású vígdrámáról, egy meseköntösbe bújtatott életrajzi filmről, a filmtörténelem egy szeletének megható fantáziával kifestett bemutatójáról, egy olyan produkcióról, amely többnyire elvérzik azon, hogy túl fontosnak tartja magát, értő kezekben viszont igenis fontos művé válhat. Márpedig fontos azt látni, hogy az egyik legkonzervatívabb stúdió, a Disney ártatlannak ártatlan, de mégis önironikus, helyenként karikatúrába illő képet fest magáról és névadó bálványáról; fontos azt látni, hogy még nem haltak ki teljesen a felnőtteknek szóló stúdiódrámák, melyek nem az aktuálpolitikán, nem is a történelem egy sötét foltján csámcsognak, hanem szívhez szóló történetet mesélnek érdekes és érzelmes figurákról, jelen esetben egy karót nyelt vénkislányról, aki az istennek se akarja átadni fő művét, Mary Poppinst a hollywoodi pénzgyártóknak, főleg nem annak a Disney-nek, aki minden bizonnyal "buta kis rajzfilmet" forgatna belőle.

Emma Thompson pazar. Szerepe is hálás, hisz a csípős beszólásokkal megerősített márványboltozat repedéseiből egy bűntudattal és keserű magánnyal megöntözött lélek bukkan elő, de amit ez a nő ezzel a figurával művel, az színtiszta mágia. Határozott mozdulatok, manírok mellett rezdüléseknek is alig nevezhető finomságokkal építi karakterét: aligha lehetne párja, ha Walt Disney-t nem az a Tom Hanks alakítaná, akinek végre van egy remek éve, akit hiába ejtett pofára az Akadémia Thompsonnal együtt, hisz DiCapriók, Fassbenderek, figyeljetek csak ide: lehettek ti bármennyire is enigmatikusak és lehengerlők, Hanks megmutatja, hogy kell mindenféle hacacáré nélkül is jónak lenni. Ilyen páros mellett aligha lehetne bárki másra is emlékezni, és részben a kitűnő színészválasztásnak, részben pedig a forgatókönyv nagyszerűségének tudható be, hogy alig pár perces jelenéseik ellenére mind Bradley Whitford, mind Paul Giamatti, mind pedig Jason Schwartzman előad egy-egy - sírós, nevetős, sírva nevetős - filmlenyúlós számot.

A film párhuzamosan meséli el P.L. Travers (Thompson) és Disney párharcát Mary Poppins jogaiért, valamint egy kislány történetét, kinek egyszerre varázslatos és drámai gyermekkora nagy mértékben befolyásolta abban, hogy később megalkossa a 20. század első felének egyik legnépszerűbb mesehősét. A történet két idősíkja ha nem is forradalmi - mert hát ennél a filmnél forradalomról aligha beszélhetünk -, de kitűnő érzékkel simul egymásba, és ugyan az egyik felem azt mondatja velem, hogy a múltban játszódó jelenetek kissé döcögősek, és kokettálnak a giccsel (no nem a kislány apját szintén kitűnően megtestesítő Colin Farrell, hanem inkább a szájába adott egy-két mondta miatt), de a másik oldal arra emlékeztet, hogy mikor másodszor láttam a filmet, a torkom minden egyes flashback közben elszorult.

Ahhoz pedig már elég vén róka vagyok, a szívem elég kérges, a pennám pedig elég hegyes, hogy tudjam, minden sziruppetty, minden pasztel szín ellenére kivételes mű született. Jelentem, a szigorú recenzőrből előjött a csillogó szemű filmrajongó: Zalaba úr megmenekült.

Kövess minket facebookon és twitteren!

Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.