Meghalt a Doktor, éljen a Doktor! Az utóbbi években BBC-s hagyománnyá vált karácsonyi Doctor Who-különkiadás készítőinek vállát idén nemcsak az az elvárás nyomta, hogy egy kellemesen érzelmes, "feelgood" mesével járjanak a tévé elé telepedő, likőrtől, sült pulykától és karácsonyi pudingtól elnehezült családok kedvében, hanem az a körülmény is, hogy a tizenhárom életű földönkívüli időutazó tizenegyedik (tizenkettedik?) halála és újjászületése most lett esedékes (apropó, vajon merő egybeesés, hogy a jelenlegi showrunner másik sorozatában, a Sherlockban hasonló módon mutatták meg a címszereplő halálát és visszatérését?). Igen, jól kapiskálod, a Doktor az életciklusa végére ért. Vajon hogyan folytatódhat tovább a sorozat? Steven Moffat huszárosan hozzáadta az írói nehézségek fenti listájához még azt a kitételt is, hogy lezárja a Tizenegyes három évadjából függőben maradt történetszálakat, a végeredmény pedig erősen megosztó lett, amely legalább annyi kérdést felvet, mint ahányat megválaszol.

Míg az ötvenedik évfordulós részt, köszönhetően a három Doktor bivalyerős vígjátéki alakításának, csak fülig érő vigyorral lehetett végignézni (és e sorok írója bevallja: éppen ez kárpótolta azért a számára sajnálatos húzásért, hogy Moffat kiretusálta a főhős sötét múltját), ellenben az idei karácsonyi különkiadást bizony egészen más fából faragták.

Azt is lehetne mondani, hogy "A Doktor ideje" mintaszerű befejezése annak az érának, amelyben Moffat elképesztően megcsavart, csaknem követhetetlenné bonyolított, látványos és a sorozat kánonját lépten-nyomon megkérdőjelező, paradoxonokat és ütős képeket felvonultató történeteit, felnőttviccekkel megspékelt, és igen, sokszor kissé butuska párbeszédeit Matt Smith bámulatos beleéléssel és csodálnivaló elkötelezettséggel keltette életre. Az új, 2005 utáni Who három eddigi Doktora legalábbis a saját személyiségét csatornázta a színészi játékba: a Kilences éppen annyira volt feszült és kiszámíthatatlan, mint amilyen kényelmetlenül Eccleston érezhette magát (ha a pletykáknak hinni lehet) a számára "komolytalan" szerepben, Tennant, mint gyerekkori rajongó és mint a minél változatosabb, minél szélsőségesebb karakterek és történetek megélésére kíváncsi színész, valósággal lubickolt benne, Smith pedig a maga izgő-mozgó, mindenért lelkesedő, hiperaktív képére formálta a tizenegyedik Doktort.

Egyszóval, a színészi alakításra ezúttal sincs panasz. Akinek a Tizenegyes a kedvenc Doktora, örömmel nyugtázhatja, hogy Smith méltó módon búcsúzott el a szereptől, és mint ahogy azt már közhelyszámba megy említeni, most is hitelesen játszotta el az öregembert; a regeneráció előtt szájába adott kis beszéd, illetve visszaemlékezés pedig felér a Tízes híres utolsó mondatával. Másfelől viszont Clara, a jelenlegi útitárs továbbra is olyan halovány, mint eddig, és ha ez még nem lenne elég, a Doktor az egy óra nagyobbik felére Wilson sci-fi-verzióját kapta maga mellé társnak a Számkivetettből. Hogy még egy klisét kipipáljunk, Tasha Lem, a Church of the Papal Mainframe főnökasszonya veszélyesen közel áll ahhoz a Moffat-féle papírmasé femme fatale-hoz, amivé River Song a legelső megjelenése után torzult (vagy ha már itt tartunk, amivé Moffat írta Irene Adlert a Sherlockban).

Bár a Doctor Who írói a vallást továbbra is csak oppresszív hatalmi szervezetként tudják elképzelni, ennek a felfogásnak hála most végre megtudhatjuk, honnan ered a Silence. Meg a repedés a falon a kis Amy szobájában. Meg a The Name of the Doctorban rebesgetett Trenzalore, meg a The Day of the Doctorban Gallifrey, és mind a többi: a Tizenegyes egyéni múltjának összes szereplője és momentuma, ok és okozat egyaránt, valami olyan "wibbly-wobbly, timey-wimey" gubancba áll össze, amit meglehet, jobb nem is bogozni. Már csak azért sem, mert az író(k) fent említett, vallással kapcsolatos felfogása dacára a válaszokat ezúttal egyszerűen el kell hinnünk, hiszen nem magyarázza, magyarázzák semmivel.

Végső soron talán éppen ez a legnagyobb hibája ennek a résznek, mint a Tizenegyes három évadjának is - különösen ahhoz képest, hogy Moffat mekkora hangsúlyt fektet rá itt is és a Sherlockban is, hogy főhősünk voltaképpen azért különleges, mert okos. A Doctor Who évfordulós különkiadásával szemben ezt a karácsonyi részt legfeljebb a hűséges rajongók tudják majd követni, de érteni, nos, még ők sem biztosan. Ezúttal az egész kevesebb, mint a részek összessége. Akad benne egy-két jó metapoén (főleg az, amelyik szellemesen arra reflektál, hogy Smithnek egy filmszerep miatt le kellett vágnia a Tizenegyesre annyira jellemző lobogó haját), egy-két kínos felnőttvicc, néhány innen-onnan (például az A Town Called Mercyből) reciklált elem, egy hatásos ötlet (a város, aminek Karácsony a neve), és két-három kevésbé hatásos; sok-sok elpazarolt, mert félelmet nem keltő Doctor Who-ellenség, Smith szép játéka, néhány megható pillanat, egy-két, nagyon is helyénvaló utalás a klasszikus sorozatra, és megannyi kérdés. Mindjárt mondok is kettőt. Mi lett azzal a temetőbolygóval, és a Doktor sírjával, amelyet a The Name of the Doctorban láttunk? És vajon ez a rész párhuzamosan történik meg a Tízes legutolsó duplaepizódjával, a The End of Time-mal?

Isten vele, Matt Smith, isten hozta, Peter Capaldi!