Az a film, amelyben Jude Law-nak néger unokája van, elég jó film. Az a film, amelyben Jude Law Nobel-béke-díjjal jutalmazná a saját f*szát, az is elég jó film. Ha meg egy és ugyanazon filmben sűrűsödnek így a vadabbnál vadabb dolgok, akkor pláne. Szóval a Dom Hemingway elég jó film.

...kéne, hogy legyen. "Jó film lehetne": Richard Shepard munkásságának ez a jelmondata, mert a fickó mindig kigondol valami eredeti felé húzót, aztán valahogy idő előtt elfogy a tinta. Így volt ez a Matadorral, így a Rókavadászattal. Pierce Brosnan problémás bérgyilkosa és a Richard Gere/Terrence Howard/Jesse Eisenberg délszláv háborús bűnösöket kutató triója is inkább mozgott a saját tengelye körül, mint egy teljesen kidolgozott dimenzióban, de annyi szufla azért volt mindkét filmben, hogy a Dom Hemingway valamiféle kiteljesedést hozhasson végre.

A helyzet azonban változatlan.

Jóllehet, a cím sem rejti véka alá, na meg az se, ahogy Jude Law terpeszkedik a plakáton: ezt itt egyetlen emberről fog szólni. Mégis nagyon hiányzik, hogy Dom Hemingway olyan közegben forogjon, ami értékeli őt: ahol jobban mozdítja valamerre az eseményeket, ahol nem csak ismert pontok között ütődhet ide-oda, mint egy paddle-típusú játék golyóbisa, ráadásul azt is túlzottan menetrendszerűen. Plusz egy ilyen figurát irányítva kell, hogy legyen hely igazi meglepetésnek is, nem csak a szükségszerű fordulatoknak és az előkészített, de otrombán előkészített szerencsének.

Vagyis ami a főszereplőnek sztori címszó alatt kibontakozási teret biztosít, annak megkreálásába csöppet át kellett volna csoportosítani a jellemépítésbe fektetett energiából. A sittről tizenkét év után szabaduló Hemingway cimborájával (Richard E. Grant) átruccan Franciaországba, hogy begyűjtse a neki járó fontokat, amiért tartotta a száját. Pont. Innentől kezdve Shepard ezzel-azzal tölti ki a játékidőt, hol haláli, hol nem annyira haláli szövegekkel és jelenetekkel. Aztán pedig, miután ezt megunja, jön a jéghideggé vált apa-lánya kapcsolat olvasztása. Hemingway dúló-fúló leánykáját Emilia Clarke, a Trónok harca biztosan ölő sárkány ladyje alakítja, kevésbé mindenhatóan, de ugyanolyan ellentmondást nem tűrően.

Ami pedig Jude Law-t illeti: irtózatos színészi skálát járhat be a szerepben, és hibátlanul birkózik is meg a feladattal. Nagymenő is, tróger is, fenyegető is, gyámoltalan is, gazember is, érző lélek is, csúszómászó is, ki-a-királykodó is, nagypapa is. Megvetés közepette komálható. Dom Hemingwaynek tehát hálás lehet Law is és a néző is, így még nagyobb kár, hogy nincs egyéb a másfél órás játékidő töltelékéből, amit igazán megemlegethetünk.

Ami a brit alvilág filmes szcénáját illeti, a közelmúltbeli Mocsoknál valamivel összeszedettebb (de annyira nem bevállalós), Martin McDonagh-tól meg fényévekre van. Szóval a Dom Hemingway nem elég jó film. De azért megjárja.